Emily Dickinson: Tollas kis jószág a "remény"

Tollas kis jószág a "remény",
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

(Tótfalusi István)

Edith Oeyen: Szó

Porrá őröltem a szavakat
gabonaszemekként
jól termő földbe
vetettem
mást nem tehetek
csak várom
az eredményt
várok
és remélem
hogy a szó gyökeret ereszt
és tovább viszi önmagát

(Dabi István fordítása)

E. Kristóf Györgyi: Soha sincs hiába

Rég nem számolom már a koppanó
esőcseppeket az ablakon,
végiggördülnek lassan, hagyom,
hogy az idő, időtlen rohanó

útját járva néha megálljon
– s bennem éled a pillanat, mint szó
a versben ha érint, ha szép, ha jó,
ha fáj – és szüntelen formáljon

a testet adó örök végtelen,
bennem börtönbe zárva, védtelen
nyitok ezer ajtót a világra,

mert soha sincsen úgy, hogy hiába
kiáltod szélbe ébredő dalodat,
ha benne árad végtelen önmagad.

Emily Dickinson: A könyv

Ne gyors hajót, könyvet vegyél,
Hogy messzi földre juss,
Nincs annyi hátas ló, ahány
Oldalnyi Pegazus.
Ily utazást a koldus is
Költség nélkül tehet,
Mily egyszerű „szekér” viszi,
Ember, a lelkedet!

(Szőllősi Dávid fordítása)

Emberek: Elszöknek a színek

Megy az idő, és majd arcodra írja nevét, sose bánd;
Így játsza el örök főszerepét, - nem vár rád!
Megy az idő, és vele jó emberek mennek el, s tűrnöd kell,
Ahogy nyári esőt a föld nyeli el, s tűri el...

A színek majd elszöknek,
Fakulnak a képek, - nem de nem tűnnek el!

Fut az idő, sosem éred utol, ne kövesd, - sose bánd,
Amit ad, a tiéd, - amit nem, ne is kérd - sose várd!
Fogy az idő, ahogy útról a por tűnik el, úgy megy el,
Ahogy vízben a kő, minden úgy süllyed el, - de ne felejtsd őket el!

Megy az idő, és a tűzből nem marad itt más: csak parázs,
De a fénye kitart, és jelzi, hogy volt száz varázs
Soha ne félj, ami fontos nem tűnhet el, - hinned kell!
Amíg élsz, veled él, nem fújja a szél soha el...

A színek majd elszöknek,
Fakulnak a képek, - de nem tűnnek el!
A színek majd elszöknek,

Fakulnak a képek, - de nem tűnnek el!

Megy az idő, és majd arcodra írja nevét, sose bánd;
Így játsza el örök főszerepét, - nem vár rád!
Mert marad a szív, ami visszarepít bárhová, bármikor-
Csak hunyd le szemed, s újra átélheted ami volt!

A színek majd elszöknek,
Fakulnak a képek, - de nem tűnnek el!

Emily Dickinson: Nincs olyan vitorlás...

Nincs olyan vitorlás, mint a könyv,
Mely messzi elragad;
Sehol olyan versenyfutás,
Mint a könyv-oldalak.

A koldus is átkelhet itt
És vámot sem fizet;
Mily felséges versenykocsi:
Hord emberszíveket.

(Fordította: Weöres Sándor)

Edmund Waller: Ha nem tudunk írni-olvasni már

Ha nem tudunk írni-olvasni már,
Költőt belőlünk a témánk csinál.
A lelket nemesebb cél hívja: míg
A test görnyed, fölegyenesedik:
A halandó rész már nem kell neki,
Teremtőjét test nélkül zengheti.

Csöndes a tenger, ha a szél elül,
Mi is, ha már szenvedélytelenül
Megértjük végre, hogy hencegni meddő
Azzal, ami mulandó és veszendő.
Szemünk előtt felhő az ifjú vágy,
De az öregség puszta űrre lát.

Lelkünk sötét viskójába a kor
Ütötte réseken új fény hatol.
Romlásán épül és bölcsebbedik,
Aki örök honához közelít:
A régiből távozva új világa
Küszöbén a kettőt egyszerre látja.

Emily Dickinson: Kincset tartottam...

Kincset tartottam ujjaim között,
és aludni tértem.
A nap meleg volt, és a szél száraz.
Azt mondtam: megőrzöm.

Fölébredtem, és szidtam derék ujjaim.
A drágakő elveszett.
És csak egy ametiszt emléke
Minden kincsem.