Szép versek... g.



Galgóczy Erzsébet: Milyen vagyok
mely sír és nyikorog, mikor ezer ember lába rátapos.
Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg,
míg a kavicsból apró homok nem leszek.
De ha a kegyelem napja rám ragyog, akkor . . .
. . . kicsi homok szem: - majd én is csillogok.

Gazdag Erzsi: Én megtanultam
Én megtanultam fű-nyelven beszélni
és fákkal szólni zúzott ég alatt,
és megismertem hangtalan sírásuk,
mikor fájdalmuk némán felfakadt.
De mondják-e a füvek szélben, este,
mondják-e egymásnak: kedvesem.
És tudják-e az örökké parázslót
kimondani, e szót, hogy: szeretem?

Galla Ágnes:Szín és illat
Lennék ezernyi szín és illat,
hogy elvihess magaddal az útra,
virág lennék, hogy megszerethess
s a titkokat súgjam,
lennék a csöndhöz társad,
ha nem únnád,
nyári-kék zápor, hogy veled legyek,
s lennék térdrebukott angyal az éjben,
aki megbocsát miattam neked.

Gál János: Bújócska
Ha völgy leszel,
Én hűs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette
Ha út leszel,
Én a szekér rajta
Ha te a szekér,
Én majd a pajta
Ha mese leszel,
Én gyermek, ki hallgat,
Ha gyermek leszel,
Én dal ki elaltat.
Ha irka leszel,
Én majd a lapja
Ha te az irkalap,
Én a vers rajta.
Ha vers leszel,
Én toll, mi leírja,
Ha te a toll,
Én sötétkék tinta.
Ha telihold leszel,
Én egy kis csillag,
Ha csillaggá leszel,
Kiválasztalak.

Galicz Mária: Jáde
Ha nem lenne, adj nekem jó szivet.
Szép arcával nézzen rám az igazság,
A napok lombjain ne nőjön soha rossz ág.
Keresve-keressen meg a béke,
Legyek a csendnek menedéke,
A nyugalomnak hadd adjak otthont gyakran,
S ne kérjek semmit azért, amit adtam.

Gubcsi Lajos: Életív
Illat dől a domboldalról
Fényjátékban úsznak a fák
Domborulataid édes árvák
Lüktetésemből élet szól
Virág villog az árnyak között
Szirmok nyílnak égkerekre
Tágulsz te is, tűzerekbe,
Szíved élvezetbe öltözött
A Nap kacsintgat a hágók felett
Sejtelmesen sápad a keskeny Hold
Éjszakám vár, tegnap még fáradt holt
Most ifjú, élet a tetem helyett
Még szellő szól, de lesz majd vihar, romlás
Tájfun, áradás, ráadás is végtelen
Nálad marad a záró dobbanás, szívem
S ha felgyúl az éj, eljön a végső bomlás

György László: Fura szerzet az ember
Értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár
ember
ember felett
ember dolgok felett
igaz szívvel
ítéletet
nem tehet
emberségünk
naponta
megalázzuk
a történelmet
csak magyarázzuk
a látókra
igazat-akaróka
költőkre
s egyéb írástudókra
ezredévek óta már
Cassandra sorsa jár
hiába feszítette
keresztre magát
a múlt
jelenünk ebből
mit sem tanult
értsétek meg
végre már
törékeny az igazság
mint az üvegpohár
fura szerzet az ember
csodákra termett
de parancsra
sárba fekszik
megöregszik
és nem mer hinni
a csodákban
fél a sötét szobában
Istenhez menekszik
hogy űzné el a sötétet
és nem is sejti
hogy Istenről
már lekésett
fura szerzet az ember
rombol és teremt
égig ér a vágyban
de saját magában
a legszebb csodában
hinni nem mer
szánnivaló
s védtelen
miként a meztelen
csiga
hagyja hogy álmait
hétköznapokká tapossák
szivárványszemét
szürkére mossák
s lenyessék szárnyait
fura szerzet az ember
teremthetne egy új világot
emberszépet nagyszerűt
de meghal inkább
mert az egyszerűbb...

George Gordon Byron
"Gyönyörű az uttalan rengeteg,
ujjong lelkem a parton egyedül;
egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedűl.
...
fogadj be hát Mindenség, lelkemen
a mondhatatlan űl, kiáltó rejtelem."
(Gulyás Pál fordítása)

Gabriela Mistral: Én nem vagyok egyedül
Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!
(Jánosházy György fordítása)

































