Kovács András: Kicsi ajándék

Ránk rakódik a hétköznapok
piszkos, fáradt korma,
lelkünk ablakait belepi a por,
kincset érő a mélységekből
előbányászott mosoly. 

Kabdebó Tamás: Légy jó

Kelemen Zoltán: Szabadon

Megpihenni szeretnék
Leülni egy út menti kőre
Behunyt szemmel ölelném át a csendet
S nem néznék a szembejövőkre

Csak lehajtanám a fejem
Engedném a szélnek, hogy a tincseimmel játsszon
Szabadon, mint ahogy csak ő tud,
S nem hagynám, hogy tovaszálljon

Kosztolányi Mária: Legszebb nyaram...

Ma ott jártam, ahol a folyó vár reám,
könnyű avar zizzen lépteim nyomán,
hol nyújtják magukat az ágak nekem,
suttogva érintik arcom és fejem,
rám borul, megállít árnyék, fényhatár,
ismerős volt itt régen minden madár...

Örökre ott, és örökre légy velem,
hullámod repüljön száz és száz hegyen,
ölelni végre elveszett vándorát,
s álmodni legszebb gyermekkorunk nyarát...

Kovács András: Mondd...

Markomban szorongatom
kincsemet,
- törékeny cserépedényben
őrizem a holnapot;
a szorítástól szinte
kiserken a vér...

Ha majd ujjaim között
véres tenyerem üres marad,
s nem figyel rám csak az Isten;
Mondd, leszel-e akkor a kincsem?

Ha minden szertefoszlik
körülöttem,
ha már egészen elfordul
tőlem a világ;
Mondd, leszel-e, ki mellettem áll?

Ha majd kertem virágai mind lehullnak,
barátaim kigúnyolnak,
nem ért meg senki és utam közepén
térdig ér a sár;
Mondd, leszel-e, ki hazavár...?

Kásai Anna: A lényeg

Nem az számít, honnan jöttél,
Miben vagy más, mit gyötrődtél,
Az a lényeg, hogy mit mondasz,
És mit teszel ma, meg holnap.

Ma tedd meg, hogy elcsendesedsz,
Lelked szárnyán felemelkedsz,
Nézz messzebbre, mint ahol vagy,
Lásd, hogy veled szebb a holnap!

Szemed mondja, min mentél át,
Szíved tudja, mi vár még rád.
Bátorság kell! - Van még benned
Erő ahhoz, mit kell tenned.

Keresd, kutasd, ami épít,
Tartsd távol azt, mi eltérít,
Fogadd el azt, ki segíthet,
Érezd meg, Te hogy' segíthetsz!

Légy őszinte önmagadhoz,
Tisztességes a szavakhoz,
Hogy feltörhessen belőled,
Mit nem kaphatunk, csak Tőled.

Kovács András: Odaát

megyünk szüntelen előre
csak lépteink nehezülnek
még sokszor botladozunk
az évezredes göröngybe
ha elfáradtunk- arcunkat
kicsit a fénybe fordítjuk
ekkor könny csillan szemünkben
amit felszárít a meleg szél

békés derűvel fénylenek arcaink
s örökre elnémulnak harcaink
karjaink lassan egymásbafonódnak
nem számít a múlt s vétkeink csak voltak

Komjáthy Jenő: Az örök dal

Már nem birok tovább magammal,
Szívem csordultig telve van,
Magába már nem fér e lélek,
Ez üdv, e kéj határtalan!

Szívemből, mint egy lángfolyam tör
Vágy, érzés, miljó gondolat,
Ledőlt minden korlát, sorompó,
Lelkem, miként a fény, szabad.

Szétáradok a mindenségben,
Ringatnak az örök habok,
S hogy lényem árad szerte-széjjel:
Úgy érzem, minden én vagyok.

A lég, a fellegek, az erdő,
Miként,ha minden zengene...
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög...
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!...

Sőt, mintha mind magasba törne,
Szeretne, fönnen érzene,
Remegne kéjtől, szent gyönyörtől
Minden dal, illat, fény, zene...

A természet átszellemülne,
Mint Orfeusznak énekén...
Az öröklétnek, örök üdvnek
Csodás mélységit zengem én.

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok.

Kelemen Zoltán: Félreállok

Most félreállok.
Ne kérdezd: Miért?
Válaszom csak a szél tudja.
Talán még magam sem,
Ki már benéztem minden zugba.
Jártam óceánok mélyén,
Szánkóztam szivárvány kékjén,
Beszorultam az egérlyukba.
Szárnyaltam angyalok szárnyán,
Ültem némán, pokol tornácán,
Vagy, csak sétáltam nyomodban.
Voltam már felhőkarcoló,
Majd feküdtem romokban.
Voltam gyermek is. Kacagó,
Játszadozó a forró homokban.
Voltam vihar, mely mindent elpusztít,
Majd hervadó virág kopár mezőkön.
Farkas ki a holdra vonyít,
Voltam hold is, Ültem felhőkön.
Leestem, lettem sáros pocsolya.
Nap égetett, s mint rossz emlék tűntem el.
Kísért már engem ezer lány mosolya
Most falaim mögött a magány temet el.

Mégis félreállok.
A magány nem ejt sebeket.
Bár könnyeim, mint sósav marják végig arcomat
Hidd el. Jobb lesz így neked.

Kádár Tibor: Elfáradtam

Elfáradtam.
Ködfátyol borul
Tompán csillogó szemeimre.
Ólomköpeny burkolja át
Haldokló lelkemben
A szintiszta magányt.

Kiss Anett: A remény

Van mikor szomorú vagy és vidám,
és sírni tudnál egy hosszú éjszakán.
De a napok egyre csak telnek,
téged pedig csakis a remény éltet.
Ekkor magukkal ragadnak a szenvedélyek,
és bánatodban csak ezekben reménykedsz.
De rájössz te majd arra idővel,
hogy ostobaságokat követsz el.
És talán akkor már késő lesz a bánat,
hisz a tested-lelked teljesen elfárad.
Egyszer csak kiszárad úgy, mint egy patak,
de a remény örökkön-örökké veled marad!

Kozma Andor: Magyar pusztán

Ébreszti a földet
Piros nyári hajnal.
Teli van a szívem
Szerelemmel, dallal.
Ragyogó reménnyel,
Merész ifjú hévvel -
Teli van a szívem
Petőfi versével.

Napisten az égen
Egyre följebb vágtat,
Fényözönbe vonja
A magyar pusztákat.
Útjába gyülemlő
Vad vihart ver széjjel -
Teli van a szívem
Petőfi versével.

Piros nap búcsúzik
Nyugati határon,
Sejtelmes alkonyban
Éj sötétjét várom.
Kifogyott szívemből
Hangja tüzes dalnak,
De a magyar puszta -
Hallga! - most sem hallgat.

Titokzatos hangok
Nagy összhangja támad,
Borús-derűs tréfa,
Nemes, méla bánat.
Megtelik az éjjel
Hősi szép regével, -
Teli van a szívem
Arany énekével.