Nagy Bandó András: Nap

Van-e szebb, mint a harmatos hajnal,
álmot idézni a felkelő nappal?

Van-e szebb a tűzsugarú délnél,
árnyékra lelni elvakító fénynél?

Van-e szebb a bíbor alkonyatnál,
száz felhőt színező lenyugvó napnál?

Van-e szebb? Talán csak a pirkadat,
mikor megláthatod, újra itt a nap.

 Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

Ha magányos fa leszek,
árnyékomba hívlak,
te csak fekszel a gyepen,
a lombom elringat.

Ha magányos hold leszek,
örökre az égen,
benézek ablakodon
minden áldott éjjel.

Ha forrássá változom,
néked dudorászok,
eloltom, ha rámhajolsz,
a te szomjúságod.

Többet nem is mondhatok,
ma nagyon szeretlek,
hogy holnap mit mondok majd,
azt holnap kérdezd meg.

Nyári Zsolt: Ragyognék

Nyűg vagyok
és teher
Erős válladon
Szeretlek
ezt most megvallom
Nem tudok
élni nélküled
adj nekem
örök szomjazónak
Éltető vizet
Akkor én majd erős
leszek
Élni fogok
És ha majd egyszer
hagyod
Az életedben
ragyogok

Nemeskéri-Orbán István: Hitem

Ki ad hitet nekem,
Gyarló emberi lény,
Ki ad hitet neked,
Ki mondja: van remény,
Ki ad szeretetet, útravalót,
Ki ad hitet, ó mondd,
Hogy utad ródd.

Hitem, magam és Isten,
Nem áll senki közénk,
Ember vagyok a hitben,
Hiszem, hogy ennyi elég!

Nyiraty Gábor: Az első percek

Először csak egy pillantás,
Mely a távolból rád talál,
Egy apró jel, egy arcvonás,
Egy mosoly, s visszamosolygás.

Nehéz minden lépés, mellyel mész közelebb,
Az első szó, talán nincs is nehezebb,
Arcod elfehéredik, izzad tenyered,
S megszólítod őt, az idegent.

Szívverésed egyre hevesebb,
A szavakat össze-vissza keresed,
De ahogy az első percek eltelnek,
Már minden egyre könnyebb lesz.

Elindul egy történet,
Még bármi történhet.
Lehet barátság, lehet szerelem,
De ő többé már nem idegen.

 Nikolaus Lenau: Nádi dalok

1.
Túlnan a nap lebukóban,
s a fáradt lét elpihen;
lombját itt a fűz a tóban
fürösztgeti csöndesen.

Ó, de szívem szépe hol van!
Csordulj, gyászom könnye hát!
Panasz kél a fűzfalombban,
és a szélben sír a nád.

Mélységes, halk bánatomban
úgy ragyogsz föl, kedvesem,
mint az esti csillag lobban
át a nádon, fűzeken.
2.
Elborul, vad felhők szállnak,
és a zápor megered,
lármás szelek kiabálnak:
,,Csillagod, tó, hova lett?"

Földúlják a vizet érte:
merre van a holt sugár.
Kínjaimra szemed fénye
nem ragyog le soha már.
3.
Atz az erdőn, alkonyatra,
gyakran ki-kiballagok
az elhagyott turjánpartra,
s lányka, terád gondolok.

Mikor a lomb elsötétül,
fölzúg a nád, imbolyog,
jajgat, és azt súgja végül
a fülembe: sírj, zokogj!

S mintha hangod szállna nyomban
halkan át a tó felett,
s fölcsendülne, elhalóban,
elmerülő éneked.
4.
Lebukik a nap,
felhő tornyosul;
milyen tikkatag
a szél, ami fúj!

Cikáznak a menny
tüzei fakón,
képük sebesen
suhan a tavon.

Szemem látni vél
villámfény alatt;
lengeti a szél
hosszú hajadat.
5.
A tó tükre mozdulatlan,
rajta nyájas hold lakik
s a zöld sásba fűzi lassan
halvány rózsaszálait.

Szarvas léptet fönn a dombon
és az éjbe szimatol;
halk madárnesz száll ki zsongón
időnkint a nád alól.

Pillám a könnyek lezárják,
s átsuhan a lelkemen,
mint egy esti, halk imádság,
szép emléked, kedvesem.

(Fordította: Rónay György)