Belépés
Friss hozzászólások

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a rózsa, amelyik

 a viharban nyílik,

a legritkább és legszebb

valamennyi közül.

(Közmondás)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"A világ olyan

gyönyörű,

hogy egyre nagyobb

felelősség

embernek lenni."

(Szabó Magda)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ősz (...)

egy második tavasz,

amikor minden levél

virággá változik."

(Albert Camus)

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

(Jókai Mór)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ember erősebb, 

mint a sors,

s mindent ki lehet bírni,

ha jó a lelkiismeretünk."

(Márai Sándor)



 

 

         

 

 

 

 

 

"Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek."

(József Attila)

 

 

 

 

 

 

 

 

Tordai Jolán

Karácsony

Zúzmarától terhes ágat
Ringat kint a téli szél
Bent aranyló sugarával
Világít a gyertyafény.
Karácsonyi pompájában
Áll a szobám asztalán
Messzi hegyek zöld fenyője
Csillagszórós csodafám.
S az a fényes karácsonyfa
Annyi mindent mond nekem
Szeretetről, békességről
Mesél e szép ünnepen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el,
mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

 

"Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény."
(Szent Ágoston)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Czeglédi Gabriella.
Jön a Mikulás

"Jön már, itt a Mikulás!
Fehérprémes,
hósapkás
Hétmérföldes
csizmája,
a világot bejárja."

 

 

 

 

"Az ágon hó pihen, csillog a fénye.
Házakból szólni kezd halkan egy ének.
Béke és csend honol, lelkedben érzed.
Tárd ki szíved jól! Át kell, hogy érezd!"
(Josh és Jutta)

 

 

 

 

 

 

 

 

Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

(Benedek Elek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak."

(Bodnár Éva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Árvai Emil
Barátaim

Nevetés, Sírás: két jó barát.
Előbbi humorral földerít;
másik eljön, hol senki se lát,
s könnyével könnyíti könnyeim.

 

 

 

 

 

 

 

 

A húsvéti tojásokhoz senki se lehet túl öreg.
(Antonia Fraser)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz...,
aki a törékeny gallyon megpihenve átéli
az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel,
mert bízik szárnyai erejében."

(Victor Hugo)

 

 

 

 



 

 

Szép versek... s.

 

 

Süle Péter: Elrepült
 
 
Itt volt, s csókot lehelt
Nyitott kezembe
Ujjaimmal átkulcsolva
Becsomagoltam tenyerembe
Aztán csak álltam
Mint tanácstalan kisgyerek
Ki gyufásdobozt keres
Markában a katicabogárnak
 
Összeszorult szívvel
Nehogy elrepüljön
Nehogy összenyomja
S oly óvatosan
Hogy kisujjánál kimászva
Mégis szárnyat bont
A vörös vitorla
Akár nedves ajkak érintése
Ahogy felolvad
Marokra fogott tenyeremben
Elrepül
Nekirugaszkodva a horizontnak
S boldogan hal el látványa
Bár fájdalmasan nyomaszt
Visszaadott szabadsága
Sárközi György: Hajnali tájon
 
 
Homlokomra könnyü galambok
Szálltak, ajkamra sulytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.
 
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Szólitom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.
 
Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalka és liliom,
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?
 
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék ködökben.
 
Oly messze látok a hajnali tájon, -
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.
 
Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen.
Simonfy József: a szavak
 
 
szárnyai közt
pihen a madár
vállamba süppedve
a szív
a csönd a szavaknak
olyan mint tücsköknek
a mező a nap fáradalmát
kipihenve tisztán
csengők
Sillingi Julianna: Oly közel
 
 
Hiányolsz?
Érezhetsz, hisz hozzád
oly közel vagyok...
 
Szólnál?
Szól helyetted a csend,
hallgatsz és meghallgatok...
 
Hívnál? Hisz benne vagyok
az álmaidban, álmomban is
veled vagyok...
 
Néznél? Hiszen látsz...
Hunyt pilláid mögött ott
vagyok...
 
Keresnél? Ne keress,
már megtaláltál, hiszen
melletted vagyok...

Sárközi György: Virágok beszélgetése


- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

Soóky Melinda: Ennyi csupán


Csak egy akkord a zongorán,
Amire szívünk oly régóta vár.
Csak egy szélbe suttogott szó,
Amit kimondani annyira jó.
Csak egy félmosoly az ajkadon,
Miközben a lelkedet hallgatom.
Csak egy simogató szempár,
Ha nem lenne, megálmodnám.
Csak egy könnyű kéz a válladon
És megszűnik minden fájdalom.
Csak egy elvarázsolt pillanat,
Ami örökre a miénk marad.

Sütő Barnabás: Gondtalanul


Szívemet őrlő gondolatok sora villan a mában...
Elfogy az út most talpam alól; csak a bú ami vár ma.
Megremegő kezed álmos homlokomat simogatja...
Révedek arcodon; elrepülök bajokat kikacagva.

Ó ha te nem vagy, tán nem is élnék, úgy betemetne
Képzeletével a múlt, hogy az élet rám se találna...
Szép szemeidben a nyár tüze ég, így gond eleresztve;
Már utazom veled édes... Gondtalan állva a mában...

Schein Gábor

(mezítláb)

szeretek mezítláb járni. ennyi közöm maradt
a földhöz. nem ásom, nem ültetek belé,
nem köszönöm meg terméseit, sem a bort,
sem a kenyeret. csak a testem súlyát helyezem rá.
amikor fűben, kavicson, homokban vagy aszfalton
járkálok, és hagyom, hogy az apró élek fölkarcolják
a bőrt, vagy szándékosan fölhorzsolom, jólesik
így emlékeztetnem magam a fájdalomra,
és arra, hogyan kapaszkodnak meg a lábujjak
az alig észrevehető kúpokon, mélyedésekben.
a puszta nehézkedés ilyenkor érzékszervvé változik.
olyan ez, mint a visszhang. ahogy a kiáltás keresi
a kemény felületeket, hogy minden irányból betöltse
és kimérje a teret, úgy keresi a test is járás közben
a támaszt, hogy súlyát közvetítés nélkül adja át
a földnek, és egy pillanatra minden érzék
telítődjék az érintés keménységével, puhaságával.

 Sárközi György: Week-end


Virágok közül visz a vonat, szagos füvek közül:
Mint falurosszára a pandurok, ugy néztek rám ismerve s idegenül.

Vöröspofáju, dühös pipacs, sarkantyus szarkaláb,
Szuronyos bogáncs és nyakig begombolkozott borvirág

Kisértek néma megvetéssel utamon - s összeszorult
Szivemben mint vadrózsabokor pirkadt föl édesen a mult.

Itt jártunk együtt, karcsu nyakad arany pihéit itt borzolta szám,
A hátizsákot itt bontottuk ki Isten asztalán,

Egymás karján itt szunditottunk - s tojáshéj, zsiros papiros,
Pipacs, szarkaláb, borvirág mind mosolygott, hogy mily csinos

A kedvesem s egy bókoló bokor ága fölémhajolt,
És csiklandozva megdicsért... Május, szerelem hónapja volt!

De most, hogy rosszkedvün s egyedül tiportam a füvet.
Elforditották a régi barátok tőlem kis szivüket,

Az ég is haragos-vörös lett, mint egy égő mező,
S könnyeit könnyeimhez keverte a szemező eső.

Sylvester Anita: Elvadultan

Töviseket ojtott rám az idő,
nem látom fényét a tavaszoknak,
kiejtett szájából engem a világ,
túl forró voltam és túl hideg.

Anyám lába nyoma elporlott,
halandó létről szólnak a napok,
évek szállnak el, mint pillanat,
magába zár az emlékezés.

Nem kértem soha, csak adtam,
a jóhoz mértem önmagamat,
igazság vitt minden léptemen,
mégis itt maradtam elvadultan.

Magányom az örökös társam,
betölthetetlen szívem üres sír,
lelkem bolyong még itt a földön,
kísér lankadatlanul a remény.

Somlyó György:Mese a szélről

Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.
Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha
meg nem érthető nyelven.
Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan
anyagába.
Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd
újra visszatér.
De honnan?
Most hol van,
ki volt és hová lett a szél?

Simonyi Imre: Éden, szalmaszál
 
 
azt most sem tudom megmondani néked
hogy az Éden merre van
 
de a múltkor — egy pillanatra —
nem lehetett túl messze tőlünk
 
emlékszel arra a szalmaszálra
amelyen függött valami?
(valami amiről utólag még kérdezted is
hogy vajon mi lehetett)
 
tudod arra a szalmaszálra gondolok
amelyet már csak akkor vettünk észre
amikor a hátunk mögött
egészen közel hozzánk
azzal a furcsa kettős robajjal
leszakadtunk róla

Sárközi György: Szikla


Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

Sebestyén István: El...
 
 
El kellene menni szép, sárga úton
képzelet nevelte, zöld lombok alatt.
Boldogan dúdolnám azon az úton:
minden, ami van, mögöttem elmaradt.
 
Mert földem, bár mesés Óperencia,
tengerén csak egy öböl, mi kincset ér;
rólam meg már lemállott a gyolcsruha,
és körülöttem a víz csak térdig ér...
 
De nincs már gyermekként álmodott erő,
hogy nagy reménybatyuval útrakeljek;
szép, szellő-csűdű lovam sem áll elő,
 
nem is találnám meg már rá a nyerget,
s rég elfújta böjti szél azt a zabot,
amit jászlából hajdan ropogtatott...

Schmidt Károly: A tengerszagú napsugár


Pirkad a hajnal, álmos a reggel,
ülünk a parton, bóbiskoló fejjel.
Csendes a tenger, a hullámok még alszanak,
a fénye fel-felcsillan a felkelő napnak.

Sima a víztükör, erőtlen a szél,
elbújt valahol, tán valamitől fél?
Ameddig a szem ellát, csak víz szökik a szemünkbe,
Istenem ezt hogy csináltad, hogy jutott ez eszedbe?

Hét nap alatt teremtettél egy csodálatos világot,
mindent, szemmel láthatót, s amit a szem még nem látott.
Adtál csodás természetet, Tengert, Földet, Gyönyört,
mely, ha csendes simogat, de háborogva gyötör.

A horizonton előbújik álmosan a napsugár,
simogatja már az arcunk, egyre magasabban jár.
A tenger is felébred éjszakai álmából,
hunyorog az aranyló Nap tündöklő sugarától.

Langyos szellő kóstolgatja a Tenger sós vizét,
lassan-lassan érezzük a felkelő Nap melegét.
A Tenger már füröszti a mosolygó Nap sugarát,
s az arcunkat melegíti a tengerszagú napsugár.

Simonyi Imre: Kopogtatás
 
 
Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.
 
Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
- de ha már senki
hát akkor legalább a szél?
 
Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
- legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.
 
Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.
 
- Vagy pedig egyszer sem.

Saszet Géza: Amikor elfogyott az út


amikor elfogyott az út
időanyó azt mondta
- menj utadra
és adott három
hamuból kotort jótanácsot

- ne vigyél magaddal semmit
csak az ismeretlen utat
- ha megtorpansz
hívd segítségül a veszedelmet
- és soha meg ne állj

Sárközi György: Jó révészek szivén

 

 Így, így, így: arcomnak, karomnak, mellemnek,
Megázott szerelmemnek, sárral fröcskölt kedvemnek,
Szivek, hevek, napok, melegek kellenek.

Mint aki utoljára bukik föl az árban,
S karját jó révészek mentve megragadják,
S élesztgetik mellükre, szívükre zártan,

Így, Így, így: csapzottan, s még alig-alig dobogva,
De lassan fölnyiló szemmel, könnyesen, zavarosan,
Fölnézek sötét szemekbe, tárt szivekbe, meleg napokba
.

Szép versek... s. hozzászólásai

Szólj hozzá

0.062 mp