Sárközi György: Virágok beszélgetése


- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

Soóky Melinda: Ennyi csupán

Csak egy akkord a zongorán,
Amire szívünk oly régóta vár.
Csak egy szélbe suttogott szó,
Amit kimondani annyira jó.
Csak egy félmosoly az ajkadon,
Miközben a lelkedet hallgatom.
Csak egy simogató szempár,
Ha nem lenne, megálmodnám.
Csak egy könnyű kéz a válladon
És megszűnik minden fájdalom.
Csak egy elvarázsolt pillanat,
Ami örökre a miénk marad.

Sütő Barnabás: Gondtalanul

Szívemet őrlő gondolatok sora villan a mában...
Elfogy az út most talpam alól; csak a bú ami vár ma.
Megremegő kezed álmos homlokomat simogatja...
Révedek arcodon; elrepülök bajokat kikacagva.

Ó ha te nem vagy, tán nem is élnék, úgy betemetne
Képzeletével a múlt, hogy az élet rám se találna...
Szép szemeidben a nyár tüze ég, így gond eleresztve;
Már utazom veled édes... Gondtalan állva a mában...

Schein Gábor

(mezítláb)

szeretek mezítláb járni. ennyi közöm maradt
a földhöz. nem ásom, nem ültetek belé,
nem köszönöm meg terméseit, sem a bort,
sem a kenyeret. csak a testem súlyát helyezem rá.
amikor fűben, kavicson, homokban vagy aszfalton
járkálok, és hagyom, hogy az apró élek fölkarcolják
a bőrt, vagy szándékosan fölhorzsolom, jólesik
így emlékeztetnem magam a fájdalomra,
és arra, hogyan kapaszkodnak meg a lábujjak
az alig észrevehető kúpokon, mélyedésekben.
a puszta nehézkedés ilyenkor érzékszervvé változik.
olyan ez, mint a visszhang. ahogy a kiáltás keresi
a kemény felületeket, hogy minden irányból betöltse
és kimérje a teret, úgy keresi a test is járás közben
a támaszt, hogy súlyát közvetítés nélkül adja át
a földnek, és egy pillanatra minden érzék
telítődjék az érintés keménységével, puhaságával.

 Sárközi György: Week-end

Virágok közül visz a vonat, szagos füvek közül:
Mint falurosszára a pandurok, ugy néztek rám ismerve s idegenül.

Vöröspofáju, dühös pipacs, sarkantyus szarkaláb,
Szuronyos bogáncs és nyakig begombolkozott borvirág

Kisértek néma megvetéssel utamon - s összeszorult
Szivemben mint vadrózsabokor pirkadt föl édesen a mult.

Itt jártunk együtt, karcsu nyakad arany pihéit itt borzolta szám,
A hátizsákot itt bontottuk ki Isten asztalán,

Egymás karján itt szunditottunk - s tojáshéj, zsiros papiros,
Pipacs, szarkaláb, borvirág mind mosolygott, hogy mily csinos

A kedvesem s egy bókoló bokor ága fölémhajolt,
És csiklandozva megdicsért... Május, szerelem hónapja volt!

De most, hogy rosszkedvün s egyedül tiportam a füvet.
Elforditották a régi barátok tőlem kis szivüket,

Az ég is haragos-vörös lett, mint egy égő mező,
S könnyeit könnyeimhez keverte a szemező eső.

Sylvester Anita: Elvadultan

Töviseket ojtott rám az idő,
nem látom fényét a tavaszoknak,
kiejtett szájából engem a világ,
túl forró voltam és túl hideg.

Anyám lába nyoma elporlott,
halandó létről szólnak a napok,
évek szállnak el, mint pillanat,
magába zár az emlékezés.

Nem kértem soha, csak adtam,
a jóhoz mértem önmagamat,
igazság vitt minden léptemen,
mégis itt maradtam elvadultan.

Magányom az örökös társam,
betölthetetlen szívem üres sír,
lelkem bolyong még itt a földön,
kísér lankadatlanul a remény.

Somlyó György:Mese a szélről

Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.
Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha
meg nem érthető nyelven.
Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan
anyagába.
Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd
újra visszatér.
De honnan?
Most hol van,
ki volt és hová lett a szél?

Sárközi György: Szikla

Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

Schmidt Károly: A tengerszagú napsugár

Pirkad a hajnal, álmos a reggel,
ülünk a parton, bóbiskoló fejjel.
Csendes a tenger, a hullámok még alszanak,
a fénye fel-felcsillan a felkelő napnak.

Sima a víztükör, erőtlen a szél,
elbújt valahol, tán valamitől fél?
Ameddig a szem ellát, csak víz szökik a szemünkbe,
Istenem ezt hogy csináltad, hogy jutott ez eszedbe?

Hét nap alatt teremtettél egy csodálatos világot,
mindent, szemmel láthatót, s amit a szem még nem látott.
Adtál csodás természetet, Tengert, Földet, Gyönyört,
mely, ha csendes simogat, de háborogva gyötör.

A horizonton előbújik álmosan a napsugár,
simogatja már az arcunk, egyre magasabban jár.
A tenger is felébred éjszakai álmából,
hunyorog az aranyló Nap tündöklő sugarától.

Langyos szellő kóstolgatja a Tenger sós vizét,
lassan-lassan érezzük a felkelő Nap melegét.
A Tenger már füröszti a mosolygó Nap sugarát,
s az arcunkat melegíti a tengerszagú napsugár.

Saszet Géza: Amikor elfogyott az út

amikor elfogyott az út
időanyó azt mondta
- menj utadra
és adott három
hamuból kotort jótanácsot

- ne vigyél magaddal semmit
csak az ismeretlen utat
- ha megtorpansz
hívd segítségül a veszedelmet
- és soha meg ne állj

Sárközi György: Jó révészek szivén

 Így, így, így: arcomnak, karomnak, mellemnek,
Megázott szerelmemnek, sárral fröcskölt kedvemnek,
Szivek, hevek, napok, melegek kellenek.

Mint aki utoljára bukik föl az árban,
S karját jó révészek mentve megragadják,
S élesztgetik mellükre, szívükre zártan,

Így, Így, így: csapzottan, s még alig-alig dobogva,
De lassan fölnyiló szemmel, könnyesen, zavarosan,
Fölnézek sötét szemekbe, tárt szivekbe, meleg napokba.