Szép versek... sz.



Szabó T. Anna: A nézés
hogy figyelni enged:
észrevenni a világban
ritmusát, a rendet.
ahogy a vad burjánzásból
kéz nő, arc, szemek,
úgy tesz rendet mindenekben,
úgy költözik a szemedbe láthatatlanul

-részlet-
A magasba vágyom, önmagam fölé,
A középútról letérve,
akár a csillagok közé.
Oda, hol suttogva tombol a világ,
Ahol értem az Angyalok szavát.


Nyitott könyv a lelkem,
s ha fúj a szél,
lapozni kezdi,
és rólad mesél.
Vagy csöndes hallgatag,
akár a sír,
márványkő előtt
áll, zokogva sír.
Néha elmélázik
emlékeken,
ilyenkor némán,
dúdolgat velem.
Van hogy messzire száll,
akár a fény,
igy mutat utat,
merre a remény.
Mikor a boldogság
vele nevet,
fénnyel rajzol rám
lüktető szívet.
Félelem meggyötri,
mint a bánat,
szél mesél róla,
dús lombú fáknak.
Nyitott könyv a lelkem,
s ha fúj a szél,
lapozni kezdi,
és rólad mesél.

S ha azt mondom, magyar vagyok;
hangom érces, szemem ragyog,
mint fenn a csillagokban
tüzes fény támad, fényes glóriákat
látok homlokom körül,
- én tudom, mit akarok -
szívem feldobbanva örül,
mert nincs még egy nép,
ki ennyi szót kapott örökül.
Ékes anyanyelvem,
mely ontja a szavakat,
nincs érzés, bánat,
mit el nem mondanak?
csak nekünk beszél a finom,
mindent kifejező árnyalat,
mi semmit nem jelent másoknak;
mint Shakespeare hetvenötödik dala,
a Szabó Lőrinci csoda:
" az vagy nekem, mi testnek a kenyér"
hát így vedd ajkadra a szót,
úgy hangozzék, mint az ima,
mely Istentől kér sóhajtozva.
Legyen a szó, a remény,
a bíztatás és az erény,
adjon vigaszt a sírónak,
édes szerelmet az ifjaknak,
bársonyával temesse a holtat,
és ne engedje feledni,
hogy miénk lesz a Holnap.

Szeicz János dr.: Akkor írj verset
Amikor a lelkedet
öli az indulat,
és elvadult ösztönöd
bosszú után kutat,
amikor már a sírás
könnyekkel nem segít,
ködös ismeretlenek
mélye felé repít
a túláradó, égető harag,
akkor írhatsz verset,
mert akkor őszinte vagy.
Amikor a szívedet
szeretet borítja,
és vágyadat a lelked
már nehezen hordja,
amikor az imádba
foglalod a nevét,
és órákig szótlanul
bámulod a szemét,
szólnál, de ajkadról szó nem fakad,
akkor írjál verset,
mert akkor őszinte vagy.



Szabó T. Anna: Lenni a mindent
Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát.
Lenni, a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.

Szőnyi Bartalos Mária: Fény
arcodon a fehér fény
már játszadozott
száddal szemedhez
ért ezüstösen verte
vissza pupillád
szerető lelked
felvillanó szikrányi
tiszta mosolyát

Szekeres Szilvia: Űrtelen
Csak figyelek
némán vagyok
Minden megkopott
letűnt tegnapok
üres holnapok
Szavak
gondolatok jönnének
S mielőtt megérkeznének
az Űrtelen Űrben
elégnek
Nincs formájuk
súlyuk
tartalmuk
Minden
Egy helyen
ahol már nincs hely
minden helytelen
Ahol
nem mondható
gondolható
semmi
Mint amikor jársz
mégis állsz
Minden valami
s annak az ellentéte
Mégsem ez
sem az
Minden egyszerre
Valótlan
s mégis Igaz




































