
Vargha Gyula: Aratás felé
Legszebb a táj így aratás felé,
Hőség, aszály ha el nem perzselé;
Az élet teljét csillogtatja már
Teljes pompában a királyi nyár.
Sötét sátrat feszítenek a fák,
Megbúnak ottan a fehér tanyák;
Lombok közé őszt sejtető jegyül
Egy sárguló levélke sem vegyül.
De a zöld színben mennyi változat,
Ezüst zászlóját bontja itt a zab;
Tengeri-táblán a sűrű sorok
Haragos zöld hulláma háborog.
A széna már boglyákban, de a rét
Zsendíti újra gyenge friss füvét,
Minden fűszálon harmatcsepp remeg,
Zománcba játszó drága gyöngyszemek.
Napfényben úszva tündököl a táj,
Olyan, mint egy gazdag, kevély király.
Diszül reá az érő gabonák
Már föltevék az arany koronát.

Váróczy István: Hazaérni
Kezedet nyújtod felém
Szívedet őrzöm kezemben
Arcodról mosolyod beszél
Viszontlátod szememben
Nevedet becézi szél
Madarak szárnyán halad
Majd suttogva hozzám is ér
Nálad a válaszom marad
Boldog a perc mely elindít
Hogy elmúljon égő honvágy
Köszöntelek újra mindig
Kedves, hazaértem Hozzád

Vékony Andor: Adnám
Szeretném neked adni a dalt,
(mit sosem írok meg)
ahogy ölelik a vén szelek
a nyírfák ágait,
a lobogást a nyári tüzekből
a csillagos ég alatt;
a tó ringatta nádasokat
vad, harsogó zölden,
vagy télen, mikor töri a szél,
reccsentve jégbörtönét;
öreg fenyőket hóterhükkel,
s a rigót az ágain;
eső áztatta kopár hegyet,
a szegfűt a kő tövén.
Adnám, mert gyűjtötték az évek

Vidor Judit: Mikor megjössz
Mikor megjössz,
már nem fogom tudni,
hogy miért vártalak.
Mikor megjössz,
már nem fogom hinni,
hogy megtaláltalak.
Mikor megjössz,
majd nézek rád,
csodálkozva és hitetlenül.
Mikor megjössz,
ezt a csodát
hitesd el velem okvetlenül.

Vajda János: Emlékkönyvbe
Az óriás nap képe elfér
Egy harmatcsöppben, hogyha tiszta.
Ágaskodó, hánykódó tenger
Egy sugarát nem adja vissza.
Tanulj az égi, szende gyöngyharmattól!
Csak egynek add át szerető szíved.
Lehetsz egész világé, ámde abból
Egészen semmi sem lesz a tied.
Vékony Andor: Neked, Uram
Őszinte szívem
Szenvedélye tép szét. Csak
Benned bízhatom.
Szavakba öntött hitem,
Nem őrzi, csak a mindenség

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok
Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
(Szabó Lőrinc fordítása)

Vékony Andor: Egymás szemébe fonva
Jó, hogy vagy nekem:
a csend, a zene, lelkem
őrizte mese,
pusztán vágtató ménes
szédítő szabadsága.
Jó, hogy vagy nekem:
a reggelek mosolya -
dér lepte tájon,
köd burkolta hegyekben
kanyargó erdei út.
Jó, hogy vagy nekem:
múló napjaink sodra,
dal a holnapról,
egymás szemébe fonva
emlék és bölcs jóslatok.

Vészi Endre: Egész és meg nem bontható
Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is meg hallgatok.
Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.
Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.
Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.
Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.
S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

Vlagyimir Viszockij: Lírai dal
Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
Itt félőn csicsereg a madár,
Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
Melynek foglya vagy régóta már.
Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
S hullhat tőlem orgona virága,
Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
Dallamoktól zengő palotába.
Boszorkák ezer éves birodalma,
Mindentől rejtő ősi vadon,
Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
Mely titkot őriz lépten-nyomon.
Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
Napsugaras, fényes palotába.
Mikor, mely napján, óráján az évnek,
Merészkedsz ki hozzám csendesen,
Hogy karjaimban vigyelek el téged,
Oda, ahol nem lel ránk senki sem?
Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd -
Csak nem volt hiába minden érted?
Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
Édeni lesz kis kunyhóm is véled.
(Viczai Péter, Ratkó József fordítása alapján)

Vázsonyi Judit: Nélküled is Veled
Jaj! Rámszakadt az ég! Szívemre dőlt hegyek
összenyomnak, alig kapok lélegzetet!
Távolról hallom - azt súgod - " sóhajts nagyot "
de nélküled tovább most - jaj! - hogy legyek?!
Az égre ma is feljöttek a csillagok,
a hold a hideg éj ködén átpislogott,
télbedermedt fák gyűrűiben is az élet lüktet,
bárha látszólag tán elszunnyadott.
Házak ablakán fény dereng és kiköszön,
gyermekek ringnak édes anyaölön,
de engem a fagyott föld hidege markol:
Jaj! Rámtalál-e még nélküled az öröm?!
...ha holnap újra virrad, ha még itt leszek,
tenyeremben őrzöm meg érintésedet,
hangodat fülemben, s minden tekintetben
szemed sugarát...ameddig itt leszek,
amíg csak itt leszek, nélküled is Veled

Végh György: Színes dallamok
Sok zsongó dallamot hordozok ma-
gamban, sok színes dallamot szigorú haj-
nali szélben, az egyik kék, a másik ál-
mos és zsong és zsong, zsong a dallam,
a dallam zsong a szigorú hajnali szél-
ben.
Hogy vers lesz-e belőle, nem tudom,
csak a dallam, a dallam ami kell, a dal-
lam, a hűvös, a bűvös hajnali dallam
az őszi borúban.
Ha járok az utcán, velem jönnek a
dallamok is, mint bamba nyáj az okos
pásztor után, furulyám, zengő furulyám
odacsalja.
Ismerem őket; pirosak és kékek a dal-
lamok és lobognak, lobognak fölöttem,
mint a tüzes nyelv, a tüzes láng az apos-
tolok fején, kék glóriába vonva halvány,
szép fejemet, koszorús hajamat.
A dallam halvány pirulás, a dallam
kósza szivárvány, tündöklő szeretet s
magasztos alázat.
A dallam én vagyok.

Wislawa Szymborska: A három legfurcsább szó
Ha kimondom azt a szót, Jövő,
első szótagja máris a múltba szökik.
Ha kimondom azt a szót, Csend,
le is rombolom.
Ha kimondom azt a szót, Semmi,
létrehozok valamit, minek egyetlen
nemlétben sem jut hely.

Vajda János: Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...

Vargha Gyula: Szitakötők
Pihenni erdő hűs ölén
Beh jó a tikkadt nyár hevében;
Sátrat feszít a lomb fölém,
S árnyszőnyeget terít elébem.
Köröskörül nagy néma csend,
Madár se zengi most danáit;
Egy mélyre vájt mederbe' lent
Élővíz csillogása csábít.
Tükrét homály borítja bár,
Itt-ott a víz szikrázva csillan,
Még színesebb a napsugár,
Lombrésen át amint bevillan.
Mulatni kezd a múlt idők
Árny- s fényszövésű álma vélem...
Aranyszárnyú szitakötők
Hintáznak a smaragd levélen.

Varró Dániel: Email
Hát el vagyok egészen andalodva,
és gyönge szívem, ímé, reszketeg,
mióta éjjelente, hajnalonta
veled titokban ímélezgetek.
Nem kell megszólítás, se semmi cécó,
és az se baj, ha nincsen ékezet,
csak kebelembe vésődjék e négy szó,
hogy: Önnek új levele érkezett!
Az egész világ egy linkgyűjtemény,
az emberek, a tárgyak benne linkek,
bárhova kattintok, te tűnsz elém,
te vagy felvillanó websiteja mindnek.
Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.
Föltettem háttérnek a képedet,
s míg körülöttünk szikrázik a chat room,
látlak, miközben vakon gépelek.
Hiába nem láttalak még, az embert,
ha minden betűd mégis eleven,
ha érezlek, mint kisujjam az entert...
Van nulladik látásra szerelem?

Verő László: Talán
Talán marad utánam egy fa,
Talán marad egy ház,
Talán nevem is megmarad,
Talán egy gondolatom élhet tovább,
Talán jószívvel gondol valaki rám.
Talán ha elmegyek,
Egy könnycsepp is születik,
Talán...

Viorica Salajeanu: A Lélek kapuja
Bár megtörhetném köztünk a csendet!
De van-e télen májusi virág?
Átölel a bú és titkon merengek...
Nagy, fehér szárnyak tovalebbennek -
nagyra tárva lélek kapuját.
Vihar, eső, és nap vagyok immár!
(P. Tóth Irén fordítása)

Vajda János: Napirend
A nap legszebb része bizonnyal a reggel,
Régi mondás, hogy ki korán kel, kincset lel.
De hogy ember ezt a szabályt követhesse,
Szükséges, hogy jókor feküdjék le este.
Éjfél előtt egy-egy jó órai álom
Bizony majd annyi, mint éjfél után három.
Hogy pedig alvásból mennyi elegendő,
Az életkor szerint különböztetendő.
Legtöbbre van szükség az élet két végén,
A csecsemő-korban, meg ha az ember vén.
Mikor "még" nincsen, vagy "már" fogy az ereje,
Rászorul, hogy hosszú álommal nevelje.
A természet ezt is maga megmutatja,
Legkevesbet alszik a déli nyár napja.
Télen, mikor fénye, ereje halványul,
Alig bír megválni a nagy éjszakátul.
Azt tartotta már a hajdani bölcs Róma,
Aludni hét órát elegendő volna.
Nyolc óra hosszáig hevernek a restek,
Kilenc óra való csak tunya nemesnek.
Délelőtti idő minden perce drága,
Testi - de kiváltkép észbeli munkára.
Az ember ilyenkor leginkább alkalmas,
Mikor még el nem kezd munkálkodni a has.
Nem jó kora reggel mindjárt sokat enni,
De az is árt, ha nincs a gyomorban semmi.
Egyél, ha éhes vagy, de sohase sokat,
Találd el mindenben a bölcs középutat.
Ebéd után magad ne szoktasd álomra,
E szokás rabságát hagyd a késő korra.
Könnyedebb mozgásban telhet egy fél óra,
Azután indulhatsz erősebb dologra.
A vacsora legyen könnyebb, mint az ebéd,
És a lefekvésnél pár órával elébb.
A szegény embernek nem való tivornya,
Jó munkára való erejét megrontja.
Vörös István Gábor: Az én Idő-haikuim
Örök változás
Öt szótaggal megírva
Tavasz nyár ősz tél
Tavasszal kicsit
Kifényesítem régi
Fáradt álmaim
Nyáron felizzik
Az emlékek varázsa
Hiszek és várok
Őszömön poros
Pincébe hordom mustját
Elmúlt időmnek
Télen megbújok
Maradék vackaiban
régmúltjaimnak
Vajda János: Nyári dél
Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes, néma rengeteg,
Nem rezg a lomb; ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.
Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét:
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?
Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme, a nap ragyog?...

Vészi Endre: A kertből soha nem ment el a nyár
A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
s fölfüggesztette egy égi toronyba
a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
lehunyt szemhéjunk mögött
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek
s a robbanásra időzített rózsák
látod ez mind az örökkévalóság
Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
és épségben maradt benned az élet szertelensége
hogy fölkiálts ha rejtegetve is
mikor szobádba lép karcsún újra a fény
kontyba szorítva laza haját
és arcod fölé hajol
Vecsey K. Mária: Innen, s túl
Meghallod-e már azt a hangot:
évre az év hogyan fordul;
ahogy lebeg a nagy vízen át
fényre az árny mint csikordul?
Tudod-e már, milyen a zajban
a csönd sóhaját hallani?
Tudsz-e már magadból valamit
magadnak is megvallani?
Érzed-e már az alkony szagát
elomolva a rét fölött?
Egy madár szárnya-suhogását
– az imént még itt röpködött?
Bíborkárpit az éjszakában
meglátod-e merről hasad?
Ha Isten lenéz a nagy égből,
megsejted-e benne magad?
Féled-e még, ha zörög a zár,
ha a kilincs megcsikordul,
s lebegve száll a nagy vízen át
árnyba a fény, ahogy fordul?
Vékony Andor: Válasz a válaszok helyett
Szavak varázsa
körbefon. Írsz, olvasom.
Lelkem válaszol.
Néha csak ennyi,
megérteni, őrizni,
őszintén égni.
Hosszú út során
vinni magunkkal tovább
őt, a másikat.