Szilágyi Domokos: Szülőföld

 Itt én kevertem színt a virágoknak,
s ezek a felhőlépő sziklák az én álmaim;
mikor nagyot nevettem, eltanulta a hegyipatak;
ha elfáradtam, pázsiton terítettem szét,
teremni tanítottam a földet,
suttogni az esőt,
békére az embereket.
Ez a táj ébredő öntudattal
enyémnek vallja magát.

Szilágyi Domokos: Anyám

Kiment a kertbe. Lába alatt
füvek kacarásztak; a vén diófa
meg-meghajolva
gordonkahúrként bongott.
S mint az árnyékok alkonyatkor,
úgy kóvályogtak feje fölött
a gondok.
A paprikák illedelmesen
utat nyitottak néki,
s apró paradicsomtövek
megannyi mosolygó bokra
úgy totyogott utána,
miként hajdani emlékei,
s miként majdani unokái:
némán, szoknyájába fogódzva.
Surrogtak a lehulló napsugarak,
a sötétedő ég aszott-kedvűen hallgatott.
Arcán mosoly suhant át: és mosolya nyomán
halkan fényesedni kezdtek a csillagok.
Csönd volt, hatalmas csönd. - Virágok szirmain
a hűvös harmat ájultan hevert.
A növekedő estben
napos holnapokat dédelgetett anyám -
s mintha ringatta volna, lassan elaludt a kert.

Szilágyi Domokos: Helyünk a világban

Szilágyi Domokos: Este, tavsszal

Az égszínkékbe már korom vegyült,
s a várost köpenyével lassan betakarta az álom,
és apró fények gyúltak mindenütt,
mikor megálltam fönn a Fellegváron.

Odalenn autó ballagott
-- két fényes sáv mutatta, merre kígyózik az út.
Lábam alatt a pázsit álmosan
sóhajtott halkat, ibolyaillatút.

Aludt a város, s közben hortyogott
a Szamos -- lassan folyó fekete tinta,
mely itt-ott eltűnt a szemem elől:
a hidak itatósa egy-egy csöppjét felitta.

A fű között két mezei tücsök
cserélte tapasztalatait hegedűszavakkal --
és előreküldte a város fölé
lágy leheletét a májusi hajnal.

Szilágyi Domokos: Fáradt esőben

Fáradt esőben bandukolva,
a szíves latyakban bokáig,
sokáig tart a hazatérés
a dolgoknak végső okáig.

Nehéz a poggyász cipekedni
nehány kiröhögött erénnyel.
De utasunk reménykedik, lám,
s a felhőknek "oszolj"t vezényel.

Szilágyi Domokos: Február

Nem tréfál:
tél ez még.
Egy sort sem
írnék én,
halált sem
sírnék én
- ha véle
éreznék.

Szilágyi Domokos: Január

Csíp a dér, fagy az ér,
csupasz ég feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.

Szilágyi Domokos: Ragyogj!

Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek

Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni
rád
az éber csak így nem csalja meg
magát

A levelek fölött
álmos fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak

Aludj fényekkel együtt
ragyogj álmokkal együtt

Szilágyi Domokos: Ősz

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.

Szilágyi Domonkos: Tedd, hogy szeressem

Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűen.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad
szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

Szilágyi Domokos: Szemedbe nézek

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen -
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen -
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak -
és hadd higgyük, hogy megtalállak.

Szilágyi Domokos: A költő mit tehet?

A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.

Szilágyi Domokos: Ha nem vagy itt

Vagy a levegő,amelyet beszívok,
a táplálék,melyet visz a vér,
a látásom vagy- tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél-;
vagy, észrevétlen,mint ahogy a kéz,
a szív, az agy,a gondolat,, akármi,
életem része,melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni;-
s mint bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled, és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

 Szilágyi Domokos: Őszirózsák

Szilágyi Domokos: Titok

A szíved: nagy, örök titok,
és ajtaját ki nem nyitod.

A lelked mélye: rejtelem,
és nem engeded sejtenem,
mi zajlik benne szüntelen.

De ha szemed reám nyitod:
nincs rejtelem, és nincs titok.

Szilágyi Domokos: Nyár

Hajadon füzek, búzabóbiták -
csupa illat és virág a világ,
csupa mosoly és csupa kedv, csupa
libegés: lányokon selyemruha -
emitt a pipacsok,
amott, az ég alatt
pisze szellő szalad,
a felhő szétszakad,
s látszik egy kék falat
égbolt - alatta terül el a nyár,
s pacsirtaszóval frissen kiabál:
- Én játszom ugyan,
de ti
vegyetek komolyan.

Szilágyi Domokos: Tavasz

Zöldülni tanul a fű,
nő, növekszik egyre, nézd!
S mit csinál a napsugár?
Tanulja a napsütést.

Bólogat a hóvirág,
szél tanítja rá - na nézd!
Hát a szagos ibolya?
Tanulja a kékülést.

Hazaszáll a fecskepár,
s szúnyogoknak hada, nézd!
Még csak zirrenni se mer,
tanulja a remegést.

Zörögni is elfelejt
erdő alján a haraszt,
némán figyel: a világ
most tanulja a tavaszt.

Szilágyi Domokos: Áprilisi mondóka

Április elseje bolond nap,
kedvére tesz minden bolondnak.
Április elseje csodás nap -
kerítsük sorját a csodáknak.

Este kél föl a nap, nem máskor,
elalszik az eból kutyástól.
Kakukk költ fészkében verebet,
macskára vadásznak egerek.
Vakondék vízparton napoznak,
gímszarvas kopót űz naphosszat.
Sündisznó sündörög le és föl:
megretten minden kisegértől.
Meggyúl a hó, ég nagy lánggal,
makkot terem árvalányhaj.
Liliomot nyit a kőris,
dorombol a macskakő is.
Kemence megy kódorogni,
kutyatejet legel Bodri.
Róka búvik tacskólyukba,
tűzre rossz fát nem tesz Jutka.
Farkast lenyúz göndör bárány,
cukrot vesz az irha árán.
Méz vadászik medvére,
nyalogatja kedvére.
Csillog-villog a sötét,
puskát lődöz a sörét.

Szilvát érlel a kopár
sziklatetőn a gyopár .
Nyúl ebédel agarat,
pocegér sasmadarat.
Pulit terel a birka,
leckét magol az irka.
Szakácsnőt főz az ebéd,
gazda szolgálja ebét.
Vérest süt a vérmedve,
alma búvik féregbe.
Galamb elejt vércsét,
pondró, csimasz jércét.
Horgászt fog a harcsa,
hogy a vízben tartsa.
Lám, egymást érik
a csodák!
Szerencse, hogy csak egy
napon át.