Szuhanics Albert: Ne félj, Szeptember!

Szuhanics Albert: A csalódás kertje

A csalódás kertje
rózsákkal van telve,
mi fehér s ártatlan,
fájdalom van abban.

Tűzpiros a rózsa,
mint csalódott orca,
bús lélek fájdalma,
s büszkeség árnyalja.

Aranysárga rózsák
szirmaikban hordják
remények éveit,
hamvadnak fényeik.

Ha rózsaszín szirma,
arra az van írva:
szívek álmok szárnyán
epednek el árván.

Mindent, mi titok ma,
takarja fa lombja,
árvácska könnyet ejt,
gyöngyvirág elfelejt.

A csalódás kertje
mélyére terelne,
csipkés indák alatt
fojtogat, fojtogat...

A kerítés mögött
pipacs nyílik, vörös,
ami reád nevet,
ne félj, van ki szeret!

Nárcisznak véld magad,
mert az büszke, szabad,
s felfedez egy szempár,
forró szívébe zár...

Vess el bút, fájdalmat,
azok bús ártalmak,
hol szívek nem árvák,
új szeretőd vár rád.

A csalódás kertje
bús illattal telve,
ezt a mételyt hagyd el,
megújult szíveddel...

Szuhanics Albert: Szép szavak csokra

Szép szavakból csokrot kötnék,
mint virággal hozzád jönnék,
átnyújtanám szeretettel,
néked adom, kérlek, vedd el!

A szép szavak, mint a folyók,
olykor összekapaszkodók,
találkoznak kis patakok,
így születnek nagy folyamok.

Vigasztalnak gyakran minket,
felüdítik szíveinket,
a szép szavak gyógyítanak,
megnyugtatnak, tanítanak.

Bölcsességre, szeretetre,
bátorságra, dicső tettre.
Mint virágot nagy csokorba,
szedjük szép szavaink sorba!

Kertünk legszebbik virága,
a vallomás rózsaszála,
véle tárjuk ki szívünket,
boldogít'ni kedvesünket!

Tiszta, fehér, mint gyöngyvirág,
igazat mond, bizalmat ád,
fogadalom, s eskü szava,
csodálatos az illata.

Elbűvölő, mint a rózsa,
mikor harmat pereg róla,
szívszerelem szent igéje,
felírván a magas égre.

Kedves szavak, kis ibolyák,
szerények, de egyre ontják
illatukat mosolyogva,
gyermek-lelket beragyogva.

Mit tegyek még a csokorba,
hogy sohase légy mogorva?
Vidám arcú kis büdöskét,
úgy köszönt most, hogy Üdvöz'légy!

Szuhanics Albert: Májusban

Májusban orgona nyílik,
zsenge-zöld színű a rét,
rebben a lányok szoknyája,
huncut szél kapkodja rég.

Szemedben napsugár villan,
ajkadon mosolyt fakaszt,
óhajok sóhaja árad,
hófehér fogad alatt.

Karjaink buja vágyindák,
ölelnek szoros íven,
összefonódni szép testünk,
hagyjuk hát, drága szívem!

Májusi csók, üde mámor,
vadrózsa illata hív,
kitör egy frissítő zápor,
hevesen dobog a szív...

Szuhanics Albert: Jön a tavasz most már...

Jön a tavasz most már, úgy dönt tovább nem vár,
fecske röppen eresz alatt fészkére.
Friss tavaszi illat, a szívemre is hat,
felvidulok te melletted végtére.

Jön a tavasz gyere, találkozzunk vele,
kéz a kézben szaladjunk a réten át!
Vártam én rá híven, úgy dobog a szívem,
sokkal jobban mint ahogy te gondolnád.

Jön a tavasz itt van, érzem tagjaimban
a szerelem bolondít ha velem vagy.
Itt a tavasz érzem, felpezsdül a vérem,
kinn a mezőn cirógat a fényes nap.

Ránk kacag a kék ég, nem hagy nekünk békét,
a szemünkből sugárzik a boldogság.
Itt a tavasz velünk, nagyokat nevetünk,
mosolyognak köröttünk az ibolyák.

Már a tavasz itt van, forró karjaidban,
amikor a szomjas ajkam csókot ád.
Csóktól leszek jól csak, lángra kaptam, oltsad,
hadd boruljon virágba a nagyvilág!

Szuhanics Albert: Jégvirágok

Ablakomra szállt a pára,
mely reggelre megfagyott.
Hajnalfénynek pír-szavára,
jégvirágok álltak ott.

Természetnek ügyes keze,
csodaszépet alkotott.
Kelő nappal, fénykristályként
ragyogtak az ablakok.

Látod, a sok jégvirág most
mily fényárban csillogó?
Szemeidnek ez a látvány,
álomképként megható.

Olyan, mint egy katedrális,
színes ablak-képei.
Ám de mégis, fehér színben,
kristály-gyanánt fényteli.

Áldott pára, nemsokára
olvadoz ez égi kép.
Jó lenne ha holnap ismét
mindezt újra festenéd!

Szuhanics Albert: Február jeges szele

Dermesztő hideged
csontig hat február.
Hiába hiteget
a csábos napsugár.

Jég csillan a fényben,
sziporkázik a hó.
Sarki szél kezében
ostor leng... csattogó...

Korbácsolja testem
észak éles szele.
Nem véd meg most engem
ruhám több rétege.

Arcomba havat hord,
karmaival has'gat.
Úgy ül győzelmi tort,
fát, bokrokat szaggat.

Békülj meg február,
látod ajkam lila.
Ne legyek végre már
a fagyhalál fia!

Enyhüljék a kemény
orkánok ereje.
Kezdődjék új remény,
s olvadás ideje!

Csorduljék az eresz,
napsugár melegíts.
S hogyha nagyon szeretsz,
új tavaszba repíts!

Szuhanics Albert: Mindig megtalálsz engemet

Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalász engemet!

Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rádtör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet!

Szuhanics Albert: Felsajdul az ősz

Én nem mondom el senkinek,
hogy erre van a kis liget,
hol gyakran ültem egy padon,
sok hűvös, őszi alkonyon...

Én nem mondom el senkinek,
már rajtad kívül..., csak neked,
hogy felsajdul az ősz bennem,
ha nálad nélkül kell lennem...

Én nem mondom el senkinek,
a tavasz frissen elsiet,
míg forró széllel jő a nyár,
rád árva szívem nem talál...

Én nem mondom el senkinek,
az ősz sóhaja mily hideg,
de mégis forrón ég a vágy,
ha átkarollak, s csókod lágy...

Én nem mondom el, nem hiszik,
hogy ilyesmi még létezik,
egy pillantás, egy villanás,
az ősz ködében tűzvarázs...

Én nem mondom, azt hiszem,
de ránk talált a szerelem,
bár dér lepi sötét hajunk,
már új tavaszról álmodunk...

Én nem mondom el senkinek,
hogy merre van a kis liget,
hol gyakran ülünk egy padon,
sok boldog, őszi alkonyon...

Szuhanics Albert: Erdei séta

Szeretem az erdőt járni,
szeretem a fákat.
Sokszor el-el nézegetek
egy-egy lombos ágat.

Vár a rengetegnek mélye,
benne fények, árnyak.
Hallgatom az erdők csendjét,
figyelem a fákat.

Mennyi, mennyi madár dalol,
megtörve a csendet.
Meg-meg állván lombok alatt,
ezen elmerengek.

Friss levegőt szippanthatok
árnyuk hűvösében.
Napsugárnak fénynyalábja
áthatol a légen.

Harmat ragyog pók hálóján,
csillan, mint az ékszer.
Szellő lebben, susog a fa
sok-sok falevéllel.

Hallgatom a fák sóhaját,
nézem ágak táncát.
Ahogyan a lombjaikat
hívón felém tárják.

Puha avaron lépkedek,
míg tisztáshoz érek.
Ropognak a száraz gallyak,
ahogy rájuk lépek.

Mily egyszerű ajándéka,
természetnek, ennyi.
Ne habozzunk olykor-olykor
az erdőbe menni!

Feltöltődöm én ilyenkor,
mint dús, lombos ágak.
Szeretem az erdőt járni,
szeretem a fákat.



Szuhanics Albert: Nyárutó

A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.

Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.

Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.

A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...

Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!