Tóth János: Virágkönny

Préselt virág
lapokba zárt könnye,
mely rejtőzik a holt
szirmok alatt,
szinte semmivé lett
gyöngye,
akár a költő s a leírt
gondolat.

Tóth János: Elmosódó emlékek

Tóth János: Nem vágyom

Nem vágyom a gyémántok káprázatos fényét,
a karátos arany sem űzi magasra lázam,
még csak kósza ábránd sem szakítja szét
lelkem, hogy kacsalábon forogjon a házam.
Szavam hó-lapra esik, sorba simul, s tovacsobog
bennük feloldva egyszerű poéta lényem,
kincsekkel felér, ha versem polcodon ácsorog,
s te magadhoz hívod a fáradt esti fényen.

Tóth János: Hársfaszív

Szívem őszi szélben hajladozó hársfa,
gyökere titkom, hogy senki meg ne lássa,
emlékeim rejti gyűrűk fonta törzse
fájdalmaim bújnak üreg sötétjébe,
hitvesem a lombja, lányaim az ágak
s elkorhadt gallyak a régi-régi vágyak.

Tóth János: Sorokba zárva

Sorokba zárva
lelked száll
egy csoda világba,
hol csendül a hang
eleven a kép
elül a vihar
csitul, mint harang,
ha elmúlik a dél
mikor a nyelv épphogy
a bronzfalhoz ér.
Sorokba zárva
az örökkön
szavakon hintázva,
mámor hangulat
festi lényed,
tán a halál is
mulat,
te Istent kéred,
ujjaidat imára fűzve
nézel a lobbanó
fiatal tűzbe,
mi sorokba zárva
végtelenbe indul,
akár lobogó
fáklya, és ég
még akkor is, ha
nem lesz,
ki sorokba zárta.

Tóth János: Nélküled

Életem napfogyatkozásában emléked fénysugár
Rám tör, simogat kicsit, mint hajnal a határt.
Arcod lebeg, nyúlok felé, szívem elszorul,
De röppenve száll el s a magány rám borul.
A megkötözve lépkedő késő őszi fényben
Palackpostám dobom a remény vízébe!

Tóth János: Ősz így is, úgy is

Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,
Tarka színeket festett a falevelekre.
Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset
Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.
Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,
S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.

Kéklő égen bárányfelhők között,
Ezernyi fecske cikázva körözött,
Készülődnek lassan indulnak az útra,
Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.
Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,
"Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!"

Szél támad fel, az avarba belefúr,
Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.
Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,
Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.
Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!
De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!

Haza indulok apró andalgó léptekkel,
Keverem a jelent a múltbéli képekkel,
Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,
Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.
Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,
Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!

Tóth János: Cérnáját fűzi a remény

 Tóth János: Ha levél lehetnék

Ha apró sárga falevél lehetnék
S az Ősz fagykarja letépne,
Szél hátán messzire röpülnék,
Magasból néznék a vidékre.

Felhők közt vidáman nevetnék,
Pörögnék a légben kábulatban,
De a földre vissza-visszanéznék,
Hisz lennék fenn, de magamban.

Földre vágynék faanyám lábához,
Összebújva testvér levelekkel,
Álmom adnám a természet álmához,
Porladnék apró kis neszekkel. 

Tóth János: Őszi árok

Fák alatt andalgó léptekkel járok
S egy gondolat, mint fuvallat kél,
Mellettem mély, avar lepte árok,
Egy sárga falevelet fúj bele a szél.

Mint emlékeim színes mély zsákja
Olyan, az erdőszéli bús őszi árok,
A szél leveleket hoz, s ledobálja
Én a múló időtől emlékeket várok.

Néha vihar zúg, s karja árokba fúr
Az alsó ódon leveleket föl kavarja,
Bennem az emlékezés tombol vadul,
Arcomra örömöt, s bánatot ragasztva.

Az árok mélyén, elporladt holt levél
Mozdulatlan fekszik, nem kavarog,
Már nem éri el a vágtató vad szél,
S tudom, örökre én sem maradok.

Tóth János: A zene varázsa

Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele

Tóth János: Befelé sírni

Befelé sírni, zokogni,
hogy senki meg ne lássa:
Én is csak ember vagyok,
Isten törékeny, múlandó mása.

Befelé sírni, üvölteni,
ha lelked valami tépi, marja:
Mert ember vagy te is,
ki gyöngeségét mutatni nem akarja.

Befelé sírni nem kell soha,
Hisz a könnynek az arcon az otthona,
Ha lecsordul, mint izzó láva,
Van szíved s lelked, nem élsz hiába!

Tóth János: Régi nyár

Apám tenyerében ott ült a nyár:
édes szemű szeder,
irigyen sárgult a kalász s a szár
a földre tett veder,
mert mézvére szétfolyt a nyelvemen
bódított a zamat,
azóta tán sohasem éreztem
ilyennek a nyarat.

Tóth János: Árva fecske

Hó borította hegycsúcsok között,
Hol fenyők ágán hintázik a Tél,
Árva fecske zihálva röpködött,
Tollruháját tépázta a szél.

Mondanák sokan: Ostoba madár!
Zord szirtek között ugyan mit keres?
Puha fészket, társat úgysem talál,
Csak a halál házán lesz néki eresz!

Száll a fecske egyre magasabbra
Sebzi szárnyát az éles sziklaperem,
Sírós már egykor csicsergő hangja,
Vörös vér csorog a mély sebeken.

Hegy tetején áll a Nap bíbor a fénye,
Gyászszalag fölötte a vékony felhő,
Ki magányba fut, elfogy reménye
Az élet ül sírjához, hangja lesz kesergő!