Válóczy Szilvia: Sejtettem mindig


Sejtettem mindig,
valahol ott a remény.
Ha elfáradt lelkeink közt,
halk zenét fújt a szél,
fülünkben ott suttogott
álmokat szőtt szava,
tudtam jól, elérünk oda,
hol megnyugodhatunk.

Most szelíden simogat
az elfáradt hit,
kívánnom hozzád végtelen.
Sejtettem mindig,
sorsunk nem lehet véletlen,
mert elveszett gondjaink
egymásért valók,
s a tiszta vágyak
mind felszínre hozták a jót.

Tudtam mindig,
hogy hozzám tartozol...
Fájdalmas
nélküled napok mögül
fényed egyszer felkarol.

Éreztem, hogy szeretsz,
és tudom, most is nagyon...
Melletted vagyok egész...
Létem... Melletted akarom...
Akár színeket az őszben,
fiatalon, vagy idősen,
nem számít a kín
s az idő sem,
csak az önzetlen...
tiszta...
szerelem...

Válóczy Szilvia: Örömöm vagy


Magányos reggeleken,
Amikor a szürke felleg
Napot takar,
S rigók hangját sem hallom…
Összeszorult szívemben
Csended lüktet…
Eggyé válok Veled.

Távolba szökött tekintetedben
Eltakart könnycsepped
Rabul ejt, megérint…
Magába rejt
Minden bánatot,
Elhagyott haragot…
S engem is.
Átölellek… hagyod.
Forró csókomban
Ott van mindened.
Örömöm vagy,
Szelíd mosolyom,
Ahogyan én is Neked.

Válóczy Szilvia: Gyengéd szerelmed

Karod lelkem ezüst sodrában ölel,
Fáradt napok közt bánatot töröl el,
S ringatja szívem magányos lépteit.

Szemembe álmodod a nap könnyeit,
Lelkembe fújod szép hited dalait,
Létezem, ahogy te is élsz itt bennem.

Forró leheleted csókjai féltik,
Mit hajnal hűvös bókja küld, s őrzik
Szerelmed gyengéd egy-csendes szavait.

Válóczy Szilvia: Most érzem csak

Mintha most is ölelne karod,
Úgy ringat el holnapod
Hittel élő, féltett vágyai,
Örökkön becézett legszebb álmai.

Vizes Földed magába zár,
Sétákra hív, elmélkedni vár,
Tiszta, patak-ízű levegő kísér,
Hangod elhalkult fülembe ér

Oly lágyan, megmásítatlanul…
S te magadhoz húzol oly ártatlanul,
Csókoddal igézed forró ajkaim,
Szememben könny issza szavaim…

Mert most érzem csak…
Mennyire szeretlek!

Válóczy Szilvia: Melletted más vagyok


Melletted más vagyok,
nyugalomra tér minden gondom,
mintha csendbe burkolna
a tér, hol öledbe hajtom
megfáradt testem,
ezt az érzést
sosem kerestem,
mégis magába fogad,
mert gyengéd, puha,
hallgatag.

Egységbe fon az Isten,
egyszerre létezünk,
egy a lélegzetünk...

Melletted más vagyok,
nyugalomra tér minden gondom,
csendbe burkol a tér,
mikor öledbe hajtom
megfáradt testem,
nyugalmad
vigyáz felettem,
magába fogad...
szeretetten.

Válóczy Szilvia: Te voltál, s te vagy


Mint könnyű szélben úszó falevél,
Olyan szerelmed lágy sugallata,
Megborzolja szívem rejtett zugait,
És boldogítja, akár a forró nap fénye.

Mert most is itt vagy lelkemben,
S ha néha látlak, örvend´ni vallok,
Szeretett mosolyod, egekbe vonz,
Te voltál, s Te vagy kit ébren álmodok.

Válóczy Szilvia: Szerelmesek...


Megtanultam én az életet Veled,
Hogy legyek önmagam melletted, s Neked,
Hogy a türelem ára mindig egy rózsa,
Hogy semmi nem megy úgy harangszóra.

Megtanultam melletted, boldognak lenni,
Az elmúlt éveket könnyedén feledni,
Átvettem tőled a nyugalom létét,
Reggel, s alkonyatkor az ölelő békét.

Megtanultam azt, mit csak Tőled kaphatok,
Hogy két lábon járjak, ha eget taposok,
Hogy egyedül az életnek értelme nincsen,
Hogy mindig előttem volt elveszett kincsem.

Válóczy Szilvia: Meglátod majd...

Válóczy Szilvia: Hajnalban

 De azt,
Nem tudja elvenni senki.
Azt az egyet,
Mely belülről fakad.
S jó ideje érzi már a szív,
Hogy nélküle megszakad,
Élnie sem kell...
Ha egyedül marad.

Válóczy Szilvia: Szerelmem irántad

Szerelmem irántad csendes,
S most is bennem ébredő…
Álmokat ültet napjaidba,
Vágyaid ringatva reszkető…

Szerelmem irántad mély,
Mosolyod gyűjti csokorba…
Lüktetve könnyeket hullajt,
Ha félt, hitet szór utadba…

Szerelmem irántad őszinte,
Tavak tükrében hordoz…
Buja fák árnyékában ölel,
Sosem volt vétkektől oldoz.

Szerelmem irántad szelíd,
Mint az égben úszó kékség…
Vigyázva őrzi lelked lángját,
Az az ezernyi valós szépség.

Válóczy Szilvia: Néha elmereng az ember...

Néha elmereng az ember ezen-azon,
Hogy miért marad lelke parlagon,
S mit gyakran kíván az éhes torok,
Úgy éhez a szív is, csendben zokog.

Aztán küzd, mert még hinni akar,
Harcolva érné el, mit eltakar,
Keserű, múltba tűnő pillanatokat,
Álmosan szőtt porrácsos fonalakat.

Néha akad spontán jó tanácsban
Választ rejtő szó, mint megoldásban
A sejtelem, a szív csak szökne szertelen,
Reményben hagyva az életet... küzdelem.

Néha elmereng az ember ezen-azon...
Mikor már tényleg kín a hitt hatalom...
Mikor a nyugalom már rég elszállt...
S csak rettegés marad, csak az, mi fáj...

Válóczy Szilvia

Nap-szőtte reggelem
várat még magára,
szürke színű egymásba olvadt
vágyakozás...
Nincs más,
mely így borzolná csendem.
Hiányba kúszott már
minden elvétett
kegyelmem.

Valóczy Szilvia: Könnyek

Most újra összegyűjtöm a hajnal cseppjeit,
S ahelyett, hogy innék belőlük,
Üvegcsébe zárom bús hatalmukat,
Majd arcomra festem őket,
Hogy fehér gyöngyökként csússzanak állam szegletéig.
Így talán magam is elhiszem,
Hogy tudok még könnyeimmel küszködni
Magamra hagyott órákon,
S van, akiért e könnyek sírba szállanak.

Valóczy Szilvia: Ha szemedbe nézek...

Ha szemedbe nézek,
Mély világot látok,
Őszinte, élettel teli napokat,
Kezemmel simítom arcodat,
Tudom, érzem minden vágyadat.

Ha szemedbe nézek,
Elér hozzám makacsságod,
Megérint minden megbánásod,
S az, ahogy magadba fogadsz,
Erőt ad az, mit magadból adsz.

Ha szemedbe nézek,
Néha oly árván, magányosan,
Tudom, Te átölelsz biztosan,
Ajkad önzetlenül csókol,
Szerelmed figyelmesen bókol.

Ha szemedbe nézek,
Újra nyárban élek,
Jeges valóságomban felolvad a lélek,
Tűzzé válik minden szenvedély,
S újra eggyé válunk Te meg én.

Válóczy Szilvia: Ugyanúgy

Ne sirasd a múltat,
se a holnapot,
mert akkor minden gondolat,
mely néked adott,
ugyanúgy fáj,
akár a ki nem mondott csend között
szemedben a homály,
és majd túlcsordul és legördül,
és azzal az egy cseppel kerül
még szomorúbbá az emlék,
hisz tudod jól, szívem szerint
e bolyongott világban
merre mennék.

Válóczy Szilvia: Nő vagyok

Nő vagyok,
ki félve ébredez,
kinek lelkében él
a lágyan szomorú nesz,
s a pillanat,
a nemes pirkadat,
mit két kezével ringat a Nap.

Nő vagyok,
néha lélekben szomjazó,
némán kérő,
s olykor hallgató,
vagy eloltott,
magányos gyertyaláng,
kit tüzétől égve a szelídség szánt.

Nő vagyok,
egy szerelmes vallomás,
ki melletted,
merengett szívednek
soha sem más,
megtalált vágyadnak
őszinte társ.

Nő vagyok,
féltésben megadó,
tiltó, nemes hangodban
egy elhagyott, kósza szó,
ölelt karod közt,
szerelmed nélkül
csak egy haldokló.

Válóczy Szilvia: Adom

S ha kezemre hajtod
Arcodat,
Mélázó tekinteteddé
Válok majd.
Szemed tükrében
Fürdetem
Minden mosolyomat.
Lágyan ringatózó
Mélységes utamban
Majd szeretni vágylak,
Míg lehet
Haza várlak,
Zajtalan szívembe
Rabtalanul zárlak.
S csak adom,
Mit kérsz,
Csendes hajnalokat,
Gyengéd ujjaim között
A legszebb álmaidat

Válóczy Szilvia: Kettőnk fénye

Hiányom sose törje ketté
Lelked féltett álmait,
Úgy is szeretetté omlik
Minden kimondott szó,
Mely értünk születik
Egymás szelíd ajkairól.

Sose törjön ketté, a bánat,
Mi szíved sanyargatja?
Nappal is, éjjel is veled vagyok!
Ott őrzöm valóságodban a fényt,
Kettőnk fényét:
Az ártatlan szerelmet.

Válóczy Szilvia: Napszállat

Sóhajtott idő fon vágyakat
két szemem köré,
lent a Föld horizontján
lassan válik eggyé
a szeretet és a fájdalom,
s én tovább álmodom

 Válóczy Szilvia: Körök 

Válóczi Szilvia: Majd...

Elsuhan a fiatalság,
s mikor már csak a csendes
napok maradnak,
ráeszmélünk, mennyire fáj
a magány,
mely akkor is ott volt,
mikor még csak hajnalodott.

Válóczy Szilvia: Maradok

Kell, hogy megnyugodjon a lélek,
kell még néhány
egyszerű ének,
hogy mosoly hagyja el arcodat.
s vágyakba rejtett karcolat
legyen minden régi emlék,
de még, ha nagyon is mennék,
maradok.

Válóczy Szilvia: A Férfi

A Férfi, biztonság,
lágyan ölelő karok
meghitt melegsége,
hol minden titok
epedve nyílik.

A Férfi, lét, és erő,
hatalmát körbe hinti
amerre jár,
s vágyakat gyűjt
szép szerelmesének.

A Férfi, lassú csend...
Mély hallgatás,
ha szíve égre kél,
s szelíden óvja
őszinte álmait.

A Férfi, megnyugvás,
Alkonyok igaz őrzője...
Hosszú ÚT,
a nő legszentebb útja...
Örök Világmindenség...

Válóczy Szilvia: Álmodd tovább...

Most leveszem Rólad
Minden fájdalmad...
Kérlek, álmodd tovább álmodat,
Csak egy csendnyi suttogásig,
S én kifulladásig
Harcolom harcodat,
Míg kell, s míg Isten
Megbocsát...
Amiért kértelek, s kaptalak.

Válóczy Szilvia: Rossz napon

Néha elfárad a lélek,
lankadva réved szűk tereken
és csak nehezen akarja újra,
hogy örömmel uralja
békéje legjavát.

Válóczy Szilvia: Hányszor kértem

Hányszor kértem Istent, érted...
csak boldog percekért,
Máskor pedig vad szívemnek
gyarló kínja ért.
Nem hagyhattam sajgó léted
fáradt bársonyát,
Vigyáztam rád, őriztem, s még
lestem óhaját.

De jött idő, s már messze szállt
a kopott háztetőn,
Apró álmunk elcsitult,
s helyette esdeklőn
Nyílt ajak, alázva kért,
s te tiltott szót beszélsz,
Feléd a könny, már mit sem ér,
hazug valót becéz.

Válóczy Szilvia: Szeretni akarom...

Szeretni akarom
Könnyes szemed,
Gondokkal teli
Néma arcod.

Csókolni akarom
Leheleted,
Szemeidből elszökött
Mosolyod.

Viharként tisztelem
Tekinteted,
S bízom benned
Hogyha hagyod.

Ismerve szeretem
Áldott kezed,
Benne hagyom enyém
Ha akarod.

Válóczy Szilvia: Bennem élsz

Pillád hull,
Úgy, mintha elfújná a szél
Ősz lombjaidba repül.
Elringat,
Mint hajló fűz zöld ága
Tavaszi éden között.
Tiszta lét,
Csobogó patakban forrás,
Lelkemben ezüst fény vagy.
Ölelés,
Mely erőssé teszi kedvem,
Jámborrá átvarázsol.
Gerle vagy,
Elrejtett vágyat ébresztő,
Mely tollaival ékes.
Álmom vagy,
Lágyan, szeretve karolnak
Múltba húzott ajkaid.
Bennem élsz,
Ahogy a napok rohannak,
Menedék vagy szívemnek…
Otthonom,
Hol magány félve menekül,
És többet vissza sem néz.
Rejtelem,
Igaz érzések hatalma,
Szeretet vagy, s boldogság.
Oltalma…
Elveszett menny kincseinek,
S nekem, szelíd, őszinte.
Mindig látsz,
Ha szemed hunyod a holdnak
Ott vigyázlak éjekig.

Valóczy Szilvia: Porból

Felhők suttognak az őszi égben,
Lelked szárnyai közé úgy tévedtem,
Ahogy téved a szó, mely szívbe hatol,
Mosoly szelídségedben még a nap is hódol.

Halkan játszik a hideg, kavargó szél,
Minden új nap Tőled, s Érted remél,
Vágyban ég a hajnal homálya, mi kért,
Csókokat dob a szép, szerelmes szívekért.

Porból született őszinte látomás,
Megérint a nap, s valahogy mégis más,
Önzetlen gyengédséged éberen ölel át,
Nyugalmadban ringatózva köszönöm e csodád.

Válóczy Szilvia: Te tudtad, s tudod…

Te tudtad, s tudod, miért szeretlek úgy,
Szívemben a lágyság miért tör felleget.
Te tudtad, s tudod, hogy hová szárnyalok,
Lelkemből a fény miért rajzol életet.

Te tudtad, s tudod, kiért ragaszkodom,
Vágyam virágja kiért a legszebb remény.
Te tudtad, s tudod, hogy benned bízhatom,
Lényedért lényem miért oly szerény.

Te tudtad, s tudod, hová űz a félelem,
Szomorú órán könnyeim kiért hullanak,
Te tudtad, s tudod, hogy a csend féktelen,
Hogy olykor magányos szavaim hová bújnak.

Te tudtad, s tudod, hogy utunk még oly hosszú,
De nélküled világom mennyire szegény,
Te tudtad, s tudod, hogy Isten velünk van,
És együtt minden győzelem a miénk.