Varga Nóra: Esteledik

Fáradt lángolása lobban az estének;
fény-imáját mormolja a haldokló délután,
aranyglóriát fest a halk szavú ének
ott, a távolba néző bölcs hegyek lábainál.

A sötétlő ormokról visszaint a bús,
örök harangszó, s az éjjelre készülő álom,
s mikor a zsolozsmaszó messziről felzúg,
áhítatra hív a völgyben megbújó vén templom.

Varga Nóra: Magányosan

Varga Nóra: Zápor után

Szeretem a zuhogó nyári záport,
mikor a fák koronája az égbe tekint,
mikor végre megtisztulnak az erdők,
és Isten arcát odafönt szivárvány fedi.
Látom alvó mezőknek feltámadását,
hol már annyi hősi vér dagasztott kovászt,
érzem a kibomló élet sarjadását,
az ősi magyar föld zsíros, fanyar szagát.
Hallom a hegyeknek tompa dördülését,
az évszázadok óta elmormolt imát,
sziklák ereiben végigcsurgó könnyet,
templomi alázatot és feloldozást.

Varga Nóra: Néha

Néha még álmodom a házról,
hol gyermekhitben éltem én,
gyermekarcom tünde-álmát
elnyelte a messzeség.
Néha látom nagyapám arcát;
az öreg, árkolt pergament,
idővéste márványarca,
bölcsességgel erezett.
Néha még álmodom a szélről,
melyben hajlong karcsú nyár,
körte, birsalmafa lombján
újra át- meg átszitál.
Néha ma is érzem azt a
régi málna-illatot,
melyet a vén kosármélyről,
kérges tenyér adhatott...
Néha még álmodom a napról,
bágyadt tánca andalít,
mikor lusta délutánon
a kert illata elkísér.
Rózsalugas hűs árnyában
megpihenve zöld padon,
fejem hajtva nyár ölébe,
bús, őszi dalt dúdolok.
Néha még álmodom a csendről,
mely lelkemben felzokog,
álmodom önzetlen szépről:
távoli, égő csillagok.

Varga Nóra: Várj még...
 

Várj még, ne siess el;
hallgasd csak a csendet,
az Időben megbújó
rejtőzködő rendet.
Figyeld most a fákat,
vénséges bőrüket
mint cserzi a bánat,
emészti szüntelen.
Érezd a folyóknak
láva szenvedését,
mindig megújuló
kitörni akaró
sebzett büszkeségét.
Várj még, ne siess el
hallgasd, lásd és érezd
az Elmúlás örök,
s egy perc most az Élet...

 Varga Nóra: Te voltál...

Tevoltál nekem a fény,
S a hajnali harmat voltam én.
Te voltál nekem a szél,
S a szálló szitakötő voltam én.

Te voltál nekem a tejszínű dér,
S a fagycsípte levél voltam én.
Betűtenger, lángolón kék,
A rajta úszó szó-hajó voltam én.

Te voltál nekem az éji láng,
Lobbanó szikra, égő parázs.
Törékeny gallyacska voltam én,
Lehet bármily apró, nélküle tűz nem ég.

Most te vagy nekem a múló szenvedély,
Tűnő vágyakozás, volt-nincs ölelés.
Kihűlő szerelem, játszadozó szív,
S az eldobott játékszer, ez vagyok én...

 Varga Nóra: Veszteségek éve

Számadások sorával telt el a nap,
Ez a veszteségek éve lesz megint,
Ki lenne, aki a bajra csak legyint?
Mit hoz a ma és mit vitt el a tegnap.

Veszteségek és számadások éve,
Mit és kiket vesztettünk örökre el?
Ha kérdezem Istent, szótlan, nem felel.
A szent Biblia asztalomra téve.

Hiába olvasom, s kérdezem: néma.
Az Istent faggatom. Nem, nem adom fel,
Hiszem, hogy egyszer majd válaszol talán.

A tengernyi gond, gyász, baj és probléma,
Uram, erre csak egy megoldás van: Te,
Áttörni a vak hitetlenség falán.

Varga Nóra: Gránitcsend

Ma a gránitcsendtől kértem a szavakat
- az éjben papirosra hulló csillagok -,
velük rajzolom meg az elmúlt-arcokat,
halkan gördülnek le az elmálló sorok.

Vállamon ül az Időből szőtt alkonyat,
hívnak, messzi hívnak vén, kopott ikonok,
betűim árnyai repítik tollamat,
a sötét tintából emlékfelhőt vonok.

Emléksátor lett a sok dacos akarat,
be nem teljesedő konok gondolatok ,
hol sólyomszárny ölel örökszép napokat,
mire vágytak egykoron az ősmagyarok.

Ma a gránitcsendtől kértem a szavakat
- mint ódon fejfában percegő hős-dalnok -,
hol boltíves homály fed mártírhantokat,
sírokban porladnak az évszázados álmok.