Végh Sándor: Barátom

Csak a csend beszél helyettem,
hullajtja feléd őszi titkait.
Leckeként futnak eléd napjaim,
- mosolyok bújnak benne némán-,
ajtók csikordulnak a sírás
arcán, szót váltunk, ha kell,
ha nem...hát nem baj...
Elmúlt élet zörren talpad
alatt, kopog sétáink nyomán
az ősz, tanuljuk a hangokat,
színeket varázsol elénk az ég,
- kósza idegenként lépünk elé-,
jégbedermedt ölelésekre
hintjük a szót, sivár magányok
futnak szét, ahogyan kinyitja
szemét újra a remény!

Végh Sándor: Megértés

Végh Sándor: Megszokás

Szélsodorta papírszeletke az útszélen
tekintetem követi, por kavarog előttem,
riadt értelmemmel föl nem foghatom,
hová lett a régmúlt öröme.

 

Végh Sándor: Ballada

Olajfák méz hangulata
lisztezi álomtitkomat.
Füzek hajló ágai
takarják teljes valómat.
de csak a kő csikorog!
 ...
Csikorog talpunk alatt, ahogy
helyet keresünk a gondolatnak.
Csak egy feszület áll őrt
a kápolna mellett, meg
a csend, a magány.
Kínzó gondolatok áradó
folyama hömpölyög elém.
Medre a szív, örvénye az akarat,
    és igen, a döntés elmaradt!
Filmünk pereg, de kockáit
kilúgozta a hirtelen jött nyár.
Gombóccá sűrűsödött, majd
elbukott szavakat nyelek.
De ha behunyom két szemem,
él képek nélkül is az érzelem.
És most mit tegyen?
Koszosát bogozza, s
mossa, mossa!
Hát? Javíthatatlan állapot!
A sárguló levelek között,
zörgésük fiatal szeptembert
idéz, meg ugyanez miliőt.

Ó keresztek megannyi csendje!
Ülök közöttetek!
Tépelődök a szeretet kövein,
melyeket vágyam szava
formált, s oldott.
Töröm zúzom önmagam,
de csak a kő csikorog!
...
Csak, csak fényes vízzé válok
mélyben rejtve halakat,
meg egy gyönyörű világot!
Merd ki! Folydogál folyama
hullámokat vetve a partra,
csendben célja felé.
Kiönt és elapad,
Hoz pernyét, és dönt falakat.
Bebú kövei közé, épp
hogy el nem hal.
De rejti, és élteti világát,
a halakat.

Tékozló vágyam csak ennyi:
Egy vacok, egy takaró kéz,
egy simogató töretlen álom,
s a hév,
melynek tüze elől van
hová menekülnöm,
ahonnan, lesz hová vágynom.

Végh Sándor: A keletkezés

Mi szeretnék lenni?
Az útszélén árnyat adó fa,
alatta fáradt vándor, és egy tarisznya.
Vagy lehetnék
ágain a levél, hallgatva,
hogy közöttünk a szél miként zenél.
Még inkább lennék fészeklakó
fióka, ki tátott szájjal
csipogja kérelmét.
Vagy fáradhatatlanul lebbenő
madárszülő,
ki fészkébe éppen hazatér.

Lennék titok a fa tetején,
mely a világló háttér előtt
karmolja énjét a valóságba.
Vagy lennék gyökér, kitárt
karjaimmal tartva az eget,
imádkozva a fényért,
addig míg lehet.

Mi szeretnék lenni?
Keréknyom, mely a homokban
hosszú csíkján illan tova.
A vándor maga,
görbe hát meg egy faderék,
nézi: miféle térkép ez, ahogy
csüngő kezekkel simítja kérgét.

Örök kérdező lennék.
A fogva tartott máról faggatnám
öreg barátom, mielőtt rámdőlne
az idő. Csak egy fa lennék
azért, hogy árnyékában
újraéledjen az ismeretlen jövő.

Mégis, mi szeretnék lenni?
Egy ember, akinek az életben
egy pillanatra ottmaradt a nyoma.

Végh Sándor: A csend benned van!

Lepelként borul rád a vérző hajnal,
cseppenként hullnak eléd fájdalmaid,
megannyi ormótlan ölelt kötél szakad szét,
hittel vett remények adják ajándékba
életed értelmét.
Rosszkedved egén gyilkos villámok,
miért szaggatják a szépség üdvösségét?

Végh Sándor: Befejezetlen kérdés

Miért kell megsemmisülni,
hogy újra épülhessünk?
Miért kell vesztenünk,
hogy újra nyerhessünk?
Miért kell szenvednünk,
hogy újra örülhessünk?
Miért, amikor kellene,
amikor vannak, lesznek
gondolatok, érzelmek.
Mégis miért?

Végh Sándor: Tavaszváró elé

Tél lett újra, valóban,
egy röpke ideig.
A megfagyott perc
azonnal el is olvad,
remény hallgat, kisegít.

A búcsúzó tél siratja
utolsó pillantását,
de nem oly gyönyörű.
Hideg könnyei hullanak
a szeretet öreg arcára,
szépsége egy pillanat
alatt sárrá mocskosul,
melyet tapodunk ádázul
észre sem véve, hogy
azzá leszünk mind
a teremtő cipőtalpán.

Mi volt-e kis hópihe?
Megfagyott szeretet?
Az idő meg közben
rajtunk nevet.

Végh Sándor: Levél

Lásd!
Odakünn az éj mily nyugodt,
ahogyan szelíden kondul a harang.
Úgy ömlik rám a hideg gondolat,
miként alvókra a feszült álom.

- Fürdőzöm én e fehér fényben,
s hogy ne fázzak, Téged idézlek.-

Látod?
Ha bűn kovácsol örömet,
boldog hát mind, ki vétkes.
De a gondok ráncai közt,
ugyan ki veszi észre,
hogy vagy, és nézel?

Látom,
a ma is csak egy pillanat.
Fájdalma lepereg, pattog,
kínosan, keservesen.

Hát csak múljon is el,
örök barázdát húzva
szemhéjam alatt,
ahogyan pihen ész,
      értelem,
             akarat,
mert álmodni készülök.

Végh Sándor: Töredék

Amit szerettem, megtartom,
amit nem, elfeledem.
A kevés is sok, mit elmondtam,
s mily kevés ahhoz,
mit mondhattam volna!
Miért tenném, miért bántanálak,
zörgő napjainkba költözött a bánat,
meg nem értés kövein botladozunk,
talán utoljára!

Végh Sándor: Téli madárjaj

A fagyban, ha van
egy utolsó pillanat
-és van-,
egy halovány gondolat,
mely élet-közeli sutaság,
végső jajkiáltás, halandóság,
amely süket fülekre talál.

Remény és tavasz, ha van,
fagyott, csúszós köveken
ébred a kétség és gyötrelem?
-és van-,
álmodó szépség meg egy villanás,
a hajnal már vágyakozás,
s újra halljuk a tavaszi madárfütty
dallamát

Végh Sándor: Az Idő

Ím elveszek az öröklét dalában,
a vágy éget belém üszkös képet.
Játszva fordul ölelésbe, amit féltek.
Táncot rop testem fehér talárban.

Kérlek, lobogj a sötét éjben,
szeresd képmását is az égnek!
Öregségünk hittel int feléje,
csöppnyi holnapom már eléghet.