Végh Tamás: Tűnődő

Végh Tamás: Megállok egy pillanatra

Öregszel. Érzed
Vénül körülötted a csend is.
Észrevétlenül apróbbakat lépsz.
Meg-megállsz séta közben,
Hallgatni a sarjadó fű neszét.
Átkarolnak a fák.
Csendesülő szívzörejed
Elrejti a lombsusogás.
A maradék idő a tiéd.

Végh Tamás: Mert itt mi mind

Mert itt mi mind csak megyünk előre:
érdekből, dacból, ösztönből, értelemből,
szívszaggató vágyból, érzelemből,
míg csak telik rá az időnkből,
és sírnak utánunk az álmok.

Mert itt mi mind csak álmodunk a jóról,
tündérölelő, jégtiszta vágyról,
a helyről, hol lelkünk nem sebzett a kortól,
hol békésen beszélünk az elmúlásról,
és felfedi titkait előttünk az élet.

Mert itt mi mind csak megyünk előre,
szív, kar, láb, szem nem remeg,
mert vagyunk mi az egyetlenek,
kik reszketnek tökéletességük álarcában,
mert Istenüket hallgatásra ítélték.

Mert itt mi mind csak megyünk előre.

Végh Tamás: Őrangyalom

Kitart mellettem évek óta már.
Néha megsajnál egy kicsit,
Úgy tesz, mintha néki is fájna
Meglett korom esztelen tékozlása.
Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,
Mögém bújik, ha mellénk oson az este,
S örökléthez szokott szemét arcomon
Pihentetve int: közeleg az éj megint… 

Végh Tamás: ... évforduló

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"fecseg a felszín s hallgat a mély"
s arcunkra hűlne bánat, lelkesedés,
álságos nosztalgia, félelem,
ha megengedném.

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"fortélyos félelem igazgat"
s ordas eszmék
langy lelkeket puhítanak
közönyös, lassú tüzeken.

Ma ugyanúgy, mint tegnap
magányától szenved
"az arany öntudat",
s ostobaságtól leverten
kiáltja:"levegőt!"

Ma ugyanúgy, mint tegnap
hideg, karmos eső hull
"lágy talajra, tulajdonra,"
könnyes lelkű amazonra,
szívünkre szitáló, "országos eső."

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"valami nagy-nagy tüzet kéne rakni"
hazudott hiteinket elégetni:
Ne húzzák tovább szíveinket,
hogy kibírjuk jövő nyárig.

Ma ugyanúgy, mint tegnap
"ver az ér, visz az ár"
Szabados, habzó hullámokon
siklik előlünk, gyöngyfényű
arccal a lírai láng.

Végh Tamás: „méltatlan ugyan, de elhívott”

-részlet-

Kéne még egy szó,
A végéről való,
Szívből lélekig ható,
Álságromboló,
Féltve ápolt gondolat,
Józanító remény.
Kéne még egy biztató,
Hogy a keskeny út járható,
Gyarlóságunk eldobható,
Rongycafat, nem ruha már.
Kéne még egy csendes intelem,
Hogy a figyelmes fegyelem
Holnapra itt többet ér.
Kéne még az indulattalan
Döbbenet szárnya felett
Elkiáltott Hiszekegy, hogy
Általunk, a jóra sóvárgó világ
Tükörbe nézzen legalább.
...

Végh Tamás: Magának

Ars poetica-2014

Még elvárás veled szemben,
hogy tökéletes nyelvtani rendben,
pontosan és gyöngyen magyarul
igazítsd igazra, feszesre a szót,
mely erre a cudar világra szorul.

Végh Tamás: Merlin búcsúja

Meghagyom néktek a szivárványos áldozatot,
kósza lelkek ábrándjait, varázslatos éveket.
Széppé szabadult irgalmát a nyári egeknek,
csönddé olvadó indulatát káprázatainknak.

Meghagyom néktek a főnix szárnyalását,
tavi tündérek selymesen omló álmait,
Lancelot veretes nyugalmát, túlpartokon
delelő álmok dérverte alázatát.

Meghagyom néktek a látás hatalmát,
fénylő érzelmek szabad áradását,
hitek és káromlások arany-hídjait,
ha örvénylő folyókon keltek át.

Meghagyom néktek a remete barlangját,
napnyugaton túl, hová nem ér a fény,
világtól, ha elvonultok, mert fáraszt a szó,
és áttetsző tündérfátyol a remény.

Végh Tamás: Őrizd meg!

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot,
Nem kéne elfeledni a virágfonatot
Adél darázsderekán.
Befogadó, mélységes ölét,
Vágyának parazsát,
Mikor kopogó télbe is nyár szökellt,
S a kizökkent idő is helyreállt.

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot,
Nem kéne elfeledni
A sirályok csend-szárnyait
A lágymányosi híd felett,
Az aluljárók hajnali huzatát,
És a kávés lány
Reggel-szelídítő mosolyát.

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot.
Nem kéne elfeledni
Csillámló ezüstben fürdő fejeket,
Kora reggeli vonatok
Kopott hálószobáiban
Elomló lélegzeteket.

Nem kéne veszni hagyni
A megkezdett pillanatot,
Nem kéne elfeledni
Percek pendülő rózsafüzérét,
Szavaink elomló sikolyát,
A virágfüzért Adél derekán.

Nem kéne veszni hagyni,
Nem kéne elfeledni...

Végh Tamás: Emlék

Földre hullott darabokban 
még pendül a nyár.
Madár tolláról
utak pora lepereg,
s az  ég harangja felkondul
a megsebzett csillagokig.

Visszacseng minden szó,
Újra derengenek mozdulatok.
Csigaházból csigaházba
Búvik előlünk az idő,
S véle dacos megváltásunk.

Végh Tamás: Talán később

-részlet-

Talán eljön egyszer
A versek ideje is.
Egymásba indázik majd,
S összefonódik bennük
Ínséges időnk, s csendjeink
Fellobognak estelente.

Végh Tamás: Kegyelelem

Az irgalmas éj palástja vállunkra hull,
S kezében tartja szíveinket a szél.

Csenddé nőtt a vihar, s fénnyé az eső,
Renddé lett az álom, útiránnyá, mi szép.

 

Végh Tamás: Válasz

 

 

A szellem igaz embere
sose rest nekifeszülni korának,
melyben élnie adatott.
Kérdeznie, faggatnia kell
a csendrobbantó időt,
megtámasztani e folyton
düledező létkarám falait,
hogy földre leszállt isteneitől
kicsikarja válaszait:
Miért? Merre? Meddig?
Hogyan is tovább?
Mivé leszünk azután,
ha lelkünket többé már
nem szövi át
a szerelemfonál?

Végh Tamás: Felövezve

I.

Felövezlek bizalommal,
öltöztetlek nyugalommal,
ékesítlek álmaimmal.

Inged legyen pillantásom,
szoknyád széle mozdulásom,
szép sarudon simításom.

Szemed legyen szemem fénye,
kezed legyen kezem éke,
fehér szélnek menedéke.
II.
Felöveztél irgalommal,
gyámolítasz szavaiddal,
fésülgetel ujjaiddal.

Hajad árnyas, rengő rózsa,
boróka-zöld vadon szárnya,
nyírfalevél sóhajtása.

Mikor ezzel felöveztél,
örök-szépbe öltöztettél,
gyöngy-léteddel átöleltél.

Végh Tamás: Késésben

Valami jelre várhat még a tavasz.
Tétovázva lépdel felettünk a fény
Reggelente, s mint elkésett vendég
Kapkodón biceg át a házak tetején.
Tarlódó bokrok tövén nyöszörög
Vacogva a szél, s egy átfagyott
Kenyérhéjon perel néhány veréb.
Nehezülnek még a csendek, így
Március elején, de rügyre-váró
Áhítat feszül már az ágak hegyén.
Tűnődik a tavasz. Dél körül azért
Érezni már a nap langyos kezét
A kertben éledő hóvirág szemén.

Végh Tamás: Amit szeretnék

Ami volt, marad. Feledhetetlenül.
Ami van, úgyis ellehetetlenül.
Ami lesz, sejthetetlen.
Amit szeretnék: maradjunk meg
Egymásnak, mi ketten.

Végh Tamás: Ünnep

Ünnep,
amikor a szelíd arcú,
szemérmes szépség
feléd mosolyog egy éjszakán,
s tigris-szeme a mámor üvegén
vakítón villan át.

Végh Tamás

Túllépni öröknek hitt, csodaszép pillanatokon,
szívemelő álmokon, nap nap után elpergetve
kezünkből áldó nyaraink hullámzó kalászait,
s tétlen várni, míg felettünk magába roskad az ég.
Dolgunk ma, tényleg ennyi lenne csak itt?!

Végh Tamás: Játék II.

Játszol a szóval: végzeted az.
Ámít, puha gyolccsal fonja körül szívedet.
Rendezed az időt, mégis elárul, ellenedre tesz.
Szabadulnál már, de nem enged a szél.
Talentumos ember vagy, s térdig ver a kín.

Végh Tamás: Partokon túl

A míves szépség egyöntetű,
Szerelem gyökerű, álom-igézetű,
Tündéri állhatatosság, idő-obeliszk.

Fénylő völgyben áll oltára,
Áldozatunkat itt mutatjuk be,
Ha néha megállunk az égre nézve.

Hagyd el itt a gondjaidat,
Hagyd, hogy az idő szeressen.

Végh Tamás: Aki visszatér

Vedd fel fehér köntösöd,
Hólepel éjben, jégszagú szélben,
Hófehér szívvel tündökölj,
Tisztaszemű gyermekké légy,
Azzá, aki elment, de visszatér.

Vedd fel fehér köntösöd,
Képzelt időben, tettető erényben
Hullámzó szótól, ha habzik a lélek,
S fehérlő szavaid véreznek érted,
Azért, aki elment, de visszatér.

Fehéren, Uram, ahogy éltetsz,
Úgy kellene élnem, mikor szenved
Bennem a szándék, s hullt akarásom
Porba futó lábnyomain táncol a szél,
Pőrén, ahogy elment, de visszatér.

Nézz le felénk fehér köntösödben,
Ha gyászfelleg köpönyeg zuhogás
Tör alá az átmosdatott égből, s fél,
Aki élni maradna még. Add arcod
Az igazsághoz, lássa, aki visszatér.

Végh Tamás: Stratégia

A lélek túlélni tanul, lapul, idomul.
Mindent bevet. Vaskos tréfákon vigad
Jóságra legyint, liheg trendektől
Nyűgözötten, de bezárja szirmait.

Végh Tamás: És mégis...

„S dúlt hiteknek kicsoda állít
Káromkodásból katedrálist?”
(Nagy László)

Letagadnád szépséges
szívedbe vetetett hitedet,
Hagynád, hogy mardosson
A kétség, s a gyűlölet ereje
Leteperjen, s pokolra vigyen,
Idegen terepre,
Ahol lomb nem remeg?

Hiába ülteted ott a fát,
Virágtól, gyümölcstől ága
Nem fog rogyadozni.
Nem szeded le azt ember,
Hiába vársz csodára.

Van bánat és van vigasztalás is,
Jó lehet, mi most rossznak látszik,
Van szeretet és megbocsátás is,
Van okos szó, ami nem lázít,
S csendre tanító áhítatában
Szívedben szólal a varázssíp.
Káromkodásból ima lesz,
És imákból katedrális.