Vörös Judit


Vörös Judit: Hová?
Hová tűnt el Föld-anyácska
mosolyának ékes fénye?
Zöld fürtjeit, kék ruháját,
flórájának tisztaságát
elemészti véglegesen
mohóságnak valós ténye.
Veszetten hull a semmibe
gondolatok igaz hite...
Nyoma sem lesz már a szépnek,
napjaink már egyre-másra
végveszélyben gyorsan telnek,
s visszaútnak nincsen léte.
Hogy juthattunk el idáig?
Gyötör engem sok-sok kérdés...
Embereknek kapzsisága,
pénz iránti önző vágya
vezet minket pusztulásba,
s elveszít a meg nem értés.

Vörös Judit: Fények
olyan tisztán csillan szemedről a fény.
Borzolgatja lágyan nyugalmam csendjét,
mocorgó szívemben ébred a remény.
Mosolyod simogat, akár a szellő,
nem hűsíti mégsem lobbanó vágyam,
mely tűzként éget, amint rám pillantasz,
megperzselve némán, elakad szavam.
Sóhajom fakad, az a kívánságom,
szorosan, forrón karomba zárjalak,
merülnék mélyre szép szemed tavában,
s mindörökre már, csak téged akarlak.

Elszállt évek tiszta fénye
múltamból néha átragyog,
mint pataknak hűs forrása,
fáradt lelkemen átcsorog.
Gondolatom kusza síkján
kis emléklángok villannak,
s hunyó tűznek parazsaként
lassacskán ki is alszanak.
Egy azonban velem marad,
izzik mélyen a szívemben,
makacs vággyal érted égő,
el nem múló szerelmemben.

Vörös Judit: Levéltánc
Játszik az őszi szél
hulló falevéllel,
forgatja, ringatja
szellő-szenvedéllyel.
Feldobja, elkapja,
vele továbbszalad,
szárnyaló jókedve
nem csitul, nem lankad.
Végső a levéltánc,
elröppennek széjjel,
ki erre, ki arra,
útra kel a széllel.
Őket már nap csókja
nem érinti többet,
véget ér az útjuk,
s elérik a földet.
Legyen csodaszép az
utolsó keringő,
hisz közel már a tél,
fagyos és didergő,
csillanjon még egyszer
aranysárga színük,
mielőtt véget ér
fénnyel telt életük.

Vörös Judit: Őszi gondolatok
Ablakomon zörget,
bekopogtat a szél,
őszi elmúlásról
suttogva szól, mesél...
Nem tudja, hogy lelkem
őrzi még a nyarat,
átélt örömeit
és sok napsugarat.
Haldokló természet
szürkülő bársonya,
nem boríthat fátylat
csodaszép napokra.
Felhőtlen, kék égbolt
tiszta ragyogása,
maradjon szívemnek
örök imádsága.

Vörös Judit: Hiszek
Hiszek az életben,
és hiszek Tebenned,
hiszek fellobbanó,
égő szerelemben.
Hiszek minden jóban,
az igaz valóban,
úgy, ahogy hinni kell
a kimondott szóban.
Áldom a sorsot, és
áldom a szerencsét,
őrizem értékét,
mint becses ereklyét...
Egyszer majd kialszik
életemnek lángja,
s mindezt az adományt
fényszikrára váltja,
mely szóródik lassan
szét a végtelenbe,
felgyújtva lelkeket,
szólít szeretetre.

Vörös Judit: Csend
Csendpercek peregnek
szívemen, hallgatom,
monoton léptüket
magamban ringatom.
Pillanat megnyúlik,
a végtelennek tart,
várja egy más világ,
talán egy másik part.
Távol a horizont,
de nem is figyeli,
letűnt emlékeknek
holt súlyát cipeli...
Elhagynak a percek,
már nem is számolom,
kell most ez a csend,
kell ez a nyugalom.
Vörös Judit: Olyan jó...
elmerülni derűs nyugalmában,
valóságból egy kicsit kilépni,
csatangolni vágyak világában.
Olyan jó a kezeidet fogni,
erőt nyerni egy-egy szorításból,
s úgy érzed, hogy csillagot tudsz lopni,
kéklő égnek fényes hatalmából.
Olyan jó, ha karjaidban tartasz,
lelkünkben él ez az ölelés,
nem kell, hogy az érzelmedet hallasd,
együtt dobban minden szívverés.

Vörös Judit: A nő
Csodálatos virága a sorsnak,
ajándéka a létnek minden nő,
szerelmet és kedvességet adó,
fáradtságra üdítő, friss szellő.
Gyengédsége hű társad az úton,
ám anyaszívben őserőt hordoz,
problémához, fájdalomhoz érve
megértően, szeretettel gondoz.
Benne találsz mindent, ami fontos,
vele ébred mindig a kikelet,
megújulás, érzelem és vágyak,
ő lehet, ki éltet vagy eltemet.
(Forrás: Poet.hu)

Vörös Judit: Egy est békéje
Arany hold díszíti
az azúrkék eget,
s millió csillagfény
szövi át az éjet,
néma lesz az este,
hűs csendje simogat...
Jól esik, hogy ilyen
békés és hallgatag.
Sötét bársonyujjal
álomhúron pendít,
lelkemnek tudatán
egy utolsót rezdít,
mely aláhull mélyen
pihenés medrébe,
nyugalma végtelen,
ringó tengerébe.

Vörös Judit: Őrizd a pillanatot
Őrizd a pillanatot,
ha lelkem lelkedhez ér,
s fáradt, bús gondolattal
hozzá pihenni megtér...
Sorsom felett rombolón
hűtlen idő átrohant,
mégis makacs a szívem,
egyre kerget álmokat.
Vánszorogva utam során,
csendben múltak napjaim,
gondoktól megkoptatva
elszürkültek vágyaim...
Becsülni kell a percet,
mely nekünk megadatott,
ezért kérlek, kedvesem,
őrizd a pillanatot!

Vörös Judit: Búcsúzik a nyár
Arany sugarával
elillan már a nyár,
odébb áll csendesen,
tűnik az illatár,
hallgatom búcsúját,
tücsökhangon szólal,
lassan tovább oson
minden múló nappal.
Átadja majd helyét
a termékeny ősznek,
s az érkező napok
új álmokat szőnek...
Tudom, visszatér, hogy
szívembe költözzön,
s újult ragyogással
fényárba öltözzön.

Vörös Judit: Július
Mint sárga tenger,
ring a búzatábla,
dajkálja gyermekét,
éltető kalászát.
Tudja, hogy elveszti,
csak azért nevelte,
nem hallani mégsem
fájdalmas panaszát.
Nap fénye érlelte,
szellő simogatta,
ők lettek Földanya
legdrágább kincsei,
ha jön az aratás
kíméletlen napja,
akkor peregnek majd
búzaszem-könnyei.

































