(Barabás Miklós olajfestménye, 1836)

Vörösmarty Mihály (1800-1855)

Vörösmarty Mihály (Pusztanyék, 1800. december . – Pest, 1855. november 19.) magyar költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja

Álmodjál örömet, s ha fölébredtél, ne csalódjál,
És ha: csalódásod szebb öröm anyja legyen.
(Vörösmarty Mihály)

Vörösmarty Mihály: Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Vörösmarty Mihály: Háladatlanság

Hazudság, amit írtam
Lánykák szerelmiről:
Ők engem nem szeretnek,
Nem egy a száz közől.

De én szerettem egy lányt,
Sőt kettőt, sőt tizet,
Szeretni hajló voltam
Egész egy sereget.

Mint ége szívem értök,
Ahány van öszvesen,
Oh mint szerettem őket
Oly hévvel, oly hiven.

S a háladatlan faj mint
Jutalmaz mindezért:
Csak egy sem adja szívét
Oly sok szerelmemért!

Vörösmarty Mihály: A tavaszról

Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Már szabadon folynak gödrökben a Patakocskák
És örömébe danol a levegői madár.
Hangzik az erdő is, melyben szökdösve danolgat
Sok nemü erdei kar és tavi tarka madár.
Az ligeten legelő nyáj is vigadozva szaladgál,
Tölti hasát, hízik és mezejének örűl.
Végre a természet elvetvén téli ruháját
Új bíborba borúl és kikeletre szorúl.

Székesfehérvár, 1816

Vörösmarty Mihály: A szép virág

Mely vad az, mely zordon, aki
Szép virágot nem szeret?
Szép virág az én világom,
Az nyit bennem víg eret.
Ártatlanság tiszta színe,
Hófehér a levele,
Szűz szerelemnek lakása
Rózsaszínű kebele,
És remény vidám sugára
Zöld tövének gyenge szára:
Így virágzik ő nekem,
Éltem, álmom, mindenem.

Egy kis méh szelíd alakban
Járja szűntelen körét,
Ott repes, zeng víg örömben,
Nála tartja lakhelyét.
Este fekszik kis tövéhez
S róla képzi álmait,
Reggel ébred, s harmatával
Tölti mézes ajkait.
Délben szellőt csal reája,
S hűs vizet visz gyenge szája,
A döbörgő vész előtt
Kis bokorba rejti őt.

Oh ne vessétek szememre,
Napjaimnak társai,
Mintha hallgató szivemnek
Nem volnának vágyai.
Egy van! ah de a virító
Tájra messze elrepűlt;
Visszahínám, nem jöhet már,
A virághoz édesűlt.
A kis méh ez én egy vágyom,
Szög leányka szép virágom:
Mely vad az, ki nem szeret
Szép virágban ily kegyet?

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Hova merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolba keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalutón kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalul, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs?hír? gyönyör? Legyen bár mind özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket.
A látni vágyó napba nem tekint,
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget.
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívedben jó, ki lelkedbe nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába
Egész világ nem a mi birtokunk,
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jővő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán.
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek
Zajából felrémül a szívmagány,
Ha van mihez bizhatnod a jelenben.
Ha van mit érezz, gondolj és szeress
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress.
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz,
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen
Ha kart hizelgő ábrándokra nyítsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát
Egész erdő viránya csalja bár,
Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt.
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könnyüt.

Vörösmarty Mihály: Éj és csillag

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;

Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.

S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.

El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.

Vörösmarty Mihály: A Holdhoz

Jó Hold, ki békén szenveded
kéretni sápadt képedet,
kihez boldog, boldogtalan
sóhajtva járúl úntalan,
hallgass meg egyszer engem is,
nagy tisztelődet - igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
ezt így szemedbe mondanom;
vagy jobban szólva, még soha
rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
holott fejérlik ama ház,
tekints be kisded ablakán,
megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik
a gyöngyöm! S rám emlékezik;
vagy mint ím, szinte magam is,
még asztalnál űl a hamis
és csintalansággal tele
kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! Ha majd benézsz,
ajkán, mely édes, mint a méz,
nevemben egy szűz csókot hagyj
egy csókot - adni nem oly nagy -
s mondd, hogy ha már úgyis szeret,
szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
s engem mulatna vég ne'kűl;
s ha már szeretni fog talán,
mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
mig el nem hagy lélekzetem,
s hogy, ah, ha szíve meg nem szán,
ég szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
s hűségi eske puszta szó.
Mosolygasz? Csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
jó Hold komám, csendes jó éjszakát!

Vörösmarty Mihály: Késő vágy

Túl ifjúságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyílt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfödőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugodtan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kívántam újólag
Már eltűnt koromat;
Kívántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letűnt remény után.

Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.

Kis rózsa, szép rózsa,
Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
Száraz ágadon,
Más leány örűlni
Puszta dombomon.

1828 második fele

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

(Vörösmarty Mihály)

Vörösmarty Mihály: Csalogány

Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak;
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézze
Lengő bokrait és mennyei hangu dalát?
A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand:
Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?