Werfl Andrea


Werfl Andrea: ...és ma is
...és ma is csak a csendem van, helyetted ringat és ölel.
Hamuvá lett álmaimról csak ő vall és felel
arra, amit kimondani is félek itt, a parton,
reszketve várva az ítéletet, elfordítom arcom
a bennem tükröződő, hanyatló Holdtól.

Werfl Andrea: Ölelő
Átölel féltőn az este
puha, árnyfekete teste.
Tenyerén nyugvó pillanat:
emlékül itt maradt a Szó.
Új életet adó.

Werfl Andrea: Levél
szívem torkomban dobog.
Annyi gondolat és érzés feszít,
mind az ajkamon toporog!
Lobogva tódulna elő, hogy szeretlek,
s karodba bújva aludnék megint,
hogy hiányod űrt mar a pillanatnyi csendbe,
és összekuszálja perceim.
Vallanék arról, hogy éjszakánként
simogatva nézlek,
hallgatom lélegzeted szelíd ritmusát,
elmondanám, hogy számomra
te vagy az egyetlen élhető világ.
De nem teszem.
Hagyom, hogy a csönd mondja el helyettem,
a nyári éj zsongó himnusza,
a fűben ciripelő tücsök, a föld sóhaja.

Werfl Andrea: Ölelés
Nem kell a szó. A csend öleljen,
puha léptű éjjeleink takarója.
Nem kell a dal. Mosolyod elég,
mert gyöngéd szerelmed hírhozója.

Werfl Andrea: Hajnal a mezőn
A tenyerem üres.
Álmaim lopva magamra hagytak,
s nincsen már helye bennem a dalnak.
Hamut szór rám a szél.

Werfl Andrea: Pillanatképek
Mondd, mondd ki a szót,
ami feloldoz, felszabadít,
és könnyekbe oldja fel
a múlt harcait!
*
Fogd a kezem!
Tudjam, érezzem,
hogy élek, létezem!
*
...
Ne hagyj egyedül!
...

Werfl Andrea
Karcsú testű gyertya lángja
remeg az enyhe est sötétjében.
Jelzi: van fény a lét éjjelében.
Útmutató hittel gyújt a lélek lángot,
Így ad a reménynek ma örök világot.

Werfl Andrea: Valahogy más
Valahogy más ma a hajnal.
Nem szólít nevemen a csönd.
Nehezen lélegzik talpam alatt
minden fűcsomó és göröngy.
Bujdokol a fény előlem,
elillan szótlanul, át nem karol.
S zokogni kezd bennem valahol
a remény.

Werfl Andrea: Korral járó
Barna hajamba ősz szálak vegyülnek,
vonásaim hozzám szelídülnek.
Ezüst csipkés dér csitít és simogat,
Isten, hallod-e ma sóhajomat

Werfl Andrea: Szívhang
Bőrünkre simul az éjszaka csöndje,
hull, hull csillagok mézédes könnye
reánk. Egyszerre mozdulunk.
És mert álmok nélkül nincsen holnap,
hát álmodunk.
Szívhangodra szelíden mélyül el az éj.
Ölellek lágyan, hogy többé ne félj,
s bennem is elcsendesül lassan a világ.
Simogatlak, mert így könnyebb nekünk
elűzni a hazug halált.

































