Zelk Zoltán versei



Zelk Zoltán: Emlékül
Kedvesem voltál: minek tagadnád?
Ki tele korsóját nyújtotta
a szomjazónak s frissen szakajtott
hamvas gyümölccsel vidította
az éhest, nincs mért szégyenkezzen.
Nézz csak szemembe, milyen alázat:
eléd állok Te ezüsthangú,
köszönöm, hogy lehettem társad.
Hálát mormog a koldus szája
s remeg kezében nyűtt sipkája.
S elmegy. Magával viszi orcád,
koldus, ki ilyen alamizsnát
kapott – a szíve miért fájna?
S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
miként egy gyermekkori tájra.


Zelk Zoltán: Sápad az éj már
Sápad az éj már, csöndes kert az ég, levelek
surrannak a magas szelekben
s nyugtalan bolyong, mint ki szomorun szerelmes,
a hold - és gyönge fénye szivemen elsimul.
Járd égi utadat halovány rokon! Tudom,
bus lélek vagy te, kit rutul becsaptak egykor
s meleg vigasszá érett benned a szenvedés. Hajolj le
hozzám fénylő tájaidról s kedves vigasziddal
szivemet békéljed! Ismerlek téged, sokat ültem én
pataknak partján, s remegő szemekkel kutattam sorsod,
s arcod ráncait - mig a vizből kibukva, s orruk
feléd emelve, köszöntötték kelted a játszadozó halak.
Hozzád térek én meg, ha elhágy kedvesem,
együtt bolyongunk véled ezüst lankáidon, lehajtott fővel,
motyogva, eszelősen. Igy láthatják arcom
a földönhagyottak - s megborzad majd a nyul,
mely esőtől félve, két lábra áll
s pislogó szemekkel kémleli az eget.

Zelk Zoltán: Micsoda madár
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
Továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.

Zelk Zoltán: Cak téged
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Zelk Zoltán: Tavaszi vers
Tavaszi szelek puha sodra
a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak,
patakok is vígan futosnak –
mikéntha fiókamadár:
szárnyát próbálja már a táj.
Újul a táj, a föld, hol élünk,
újul fonnyadt, zörgő reményünk:
Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre,
mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot!
Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát,
rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe –
csak hidd: a teremtés mi lettünk
s tavaszt és nyarat mi teremtünk!
Atyjuk leszünk az évszakoknak,
nékünk, miértünk sokasodnak,
hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel –
egy intésünkre, mint ebek:
hozzánk simulnak mindenek!
S miként új borral ó hordókat,
lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat,
befont, befutott a gyalázat –
mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!

Zelk Zoltán: Hóvirág
Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?
Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.

Tavaszi szelek puha sodra,
A rügyeket levéllé bontja...
Miként a fiókamadár
Szárnyát próbálgatja már a táj.
Zenél a lelkem, ha süt a nap,
Ha zöldül az ág, s a fán rügy fakad.
Lelkem is lassan tavaszba öltözik,
Szívembe öröm, vidámság költözik.
(Zelk Zoltán)

Zelk Zoltán: Ibolya
Ibolya, ibolya
virítsz már a réten,
gyönyörködsz este a
víg tücsökzenében.
Tücsökzene ringat
este elalvásra,
hajnalban megfürdesz
az ég harmatába'.
Napfény az ebéded,
szellők simogatnak:
így élsz vidáman,
hírnöke tavasznak.

Zelk Zoltán: Karok erdejében
Talpig gúzsba kötve szeretettel,
soha el nem oldott kötelekkel.
Ki oldaná? Csak én oldhatnám el.
S ha eloldnám, szívem oldanám el.
...
Mert nemcsak az élők, de a holtak,
szét ne hulljon lelkünk - átkarolnak.
Átkarolnak itt is és majd túlnan:
akik voltunk, soha el ne múljon.

Zelk Zoltán: Hóvirág
Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.
Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.
Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!

Zelk Zoltán
Most éveknél hosszabb napok
meredek útján ballagok,
zümmögve szállnak perceim,
hordják, gyűjtik emlékeim.
Hát legyen kaptár e füzet,
megtölti az emlékezet -
ti adjatok vígaszt nekem
mesék, emlékek, szerelem.

Zelk Zoltán: Mikor a rím írta verset
Az volt a jó világ, mikor
a rím írta a verset,
mikor a rím maga mögé
hívta a szavakat,
a költőnek dolga más nem akadt,
csak cím kellett a vers fölé,
s már úton a csapat:
fölvirágozott szavak
futottak és futottak és
futott velük a vak,
fehér botját térdén eltörve,
minden utakon átszaladt!

Zelk Zoltán: Ó, régi-régi délelőttök...
A Nap kibontotta haját,
hogy hegyre-tóra ráterítse -
de a költő még paplanát
húzta orrára és fülére
s tán sóhajtott is egy nagyot.
S aludt tovább. Az ágya szélén
három kis árnyék ballagott.
És lopva homlokára másztak
s játszó kölyök-árnyak között
ott botlott egy sánta szellőcske:
az ajtónyíláson szökött
be a szobába, hajnaltájban -
a dalnok akkor tért haza.
Vetkőzni kezdett s közben minden
bútorhoz volt egy-egy szava:
"No, öreg asztal, fáj a lábad?
búsulsz-e még, szegény kredenc?"
Beszélgetett a bútorokkal,
akár Assziszi Szent Ferenc
a madarakkal. S mondjam-e,
hogy szekrény, székek, asztalok
mind szárnyrakeltek... úgysem hinnéd...
Ó, régi, régi hajnalok!
Ó, régi, régi délelőttök!
Kövér párnáknak jó szaga!
Most már este kilenckor fekszem
s nem alszom egész éjszaka...

Zelk Zoltán: Hóember
Csillog a fákon a zúzmara,
ragyog, mint az ezüst,
s repül a sivalkodó szélben
akár a por, a füst.
Serényen dolgozik három gyerek:
fagyos kezeikkel
gyúrják a havat, mint agyagot,
készül a hóember.
Szénből, kavicsból kap szemeket,
hadd nézze: a világ
milyen fehér! S milyen szépek
az ezüst téli fák.

Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek
Figyelmeztetlek, mint a téli reggel,
egemen annyi csak,
ha fölkél is, a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap
s: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken
és: kapaszkodni nincs se fal, se ág - - -
én be nem csaplak, a közhely szavát
mondom, ha érteni csak az segít. -
Tél van. Korán esteledik

Zelk Zoltán: Nem illet engem?
Nem illet engem e dicséret,
hidd el, barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred?
Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!
Ember vagyok, ember módon élek,
hogy is lehetnék bátor?
csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól.

Zelk Zoltán: Számadás
Amit csak szemmel érsz el:
Próbáld letépni kézzel,
Ami elérhetetlen,
Azt megleled szivedben.
Amit közel vélsz: messze,
Amit soknak tudsz: egy se.
Nincsen más, csak káprázat:
Hazád az, földed, házad.
A légben verj hát sátrat,
A semmiben törj ágat -
Ha földön gyújtasz lángot:
Vaknak gyújtasz világot.
Amit lélekkel érsz el:
Azt markold szemmel, kézzel,
Mert mit is érsz e léttel,
Ha majd koldusként mégy el?

Zelk Zoltán: Téli fák
Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.
Ejnye, ejnye téli fák,
ez aztán a furcsaság:
hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát!

Zelk Zoltán: Zuzmara
Mikor az első zuzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.
De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.
Mert zuzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra.-
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelenül.

Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer
Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.

Zelk Zoltán: Avarszín
Avarszín gyapjúkabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.
Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély-ősz egy csapásra -
zuhogtak a falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zóduló sárga szelek,
avarszín gyapjúkabátja
hol száll most, merre lebeg?
Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?
Szelet és falevelet.

Zelk Zoltán: Hegedűszó
Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.
Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.
Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.
Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.
A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.
Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.
Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.

Zelk Zoltán: Nem emlékszem
Mit is akartam mondani?
Soha még olyan fontosat,
olyant, amitől az utak,
az utcák meg a téli kertek,
a kertek meg a madarak,
olyant, amitől...
Nem emlékszem,
csak arra, hogy a hóesésben
az utak, kertek, madarak...
Pedig soha még oly szépet,
soha még olyan fontosat...

Zelk Zoltán: Csak ez marad
Egy arc, egy szó, egy kézfogás,
egy vállveregetés,
egy ezeréveláttalak,
egy hogyvagy, merreélsz,
aztán minden és semmi más
minden és semmi sem
és az a nyár! és az a tél?
de jobb is így, hiszem
és sose búsulj öregem,
mert így-úgy és remény,
tollászkodik az ágakon
az esti lámpafény
hát így vagyunk, egy lány . . . egy lány . . .
de nem mondom tovább
no menjünk, foszlik már a hold,
szélfútta rongy plakát.

Zelk Zoltán: Töredék
Az alkonyi nap visszanéz
- s mily szomorún - a tájra,
ellobban, parázzsá leszen
a kertek déli lángja.
Visszanézek, s nem szomorún,
vissza, az ifjúságra -
ha nem is csap magasba már,
ha csitul is a lángja,
de érzem, izzóbb, melegebb,
mélyebb szívem parázsa.

Zelk Zoltán: Október
Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.
Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de o vágtat, meg se áll.
Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?
Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.

Zelk Zoltán: A kis patak
Vígan fut a kis patak,
játszanak a kis halak.
Hegy alatt és rét alatt,
kanyarog a kis patak:
Énekel a kis patak:
"Bennem fürdik Hold s a Nap,
Parti bokor szomjazik,
az is vizemből iszik.
Szitakötő hátamon,
ringatódzik a habon.
Kizöldül a fűzfaág,
bennem nézi meg magát.
Én vagyok a kis patak,
télen alszom jég alatt.
Most hegy alatt, rét alatt,
megkeresem a nyarat!

Zelk Zoltán:Tűnődés
lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő
nyugtalan szelek is aludni térnek
hegyek odvába. Csak a csavargó,
kit álmából kakasszó vert fel,
nyúl mogorva kavics után, mivel
elűzheti a lármázó, begyes madarat -
s ahogy ráocsúdik a hajnali tájra,
mint billegő ág hull alá keze,
míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap
egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel,
szemeit törölve, a messzi város felé indul.
Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt
s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz
vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.
Mosolya lámpás, estéli szeleknek
s az eltévedt nyájnak mutatja az utat -
kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd
kezében a szerszámokat.

Zelk Zoltán: Esti lángok
A Balaton zöld vizére
piros csíkot húz az alkony,
szikrázik a naplemente,
lángot vet a túlsó parton.
Megyünk vissza a táborba,
visszük szemünkben a tájat,
visszük a Balaton zöldjét,
naplementét, parti fákat.
Suhog már az este szárnya,
s míg a madarak elülnek,
hirtelen magasba szállnak
lángjai a tábortűznek.
Mi sistereg fönn az égen?
Tán ott is tábortűz lángol?
Kigyullad két sötét felhő,
rohan felénk már a zápor!
Most csap le ránk! Egy csöpp... száz csöpp...
aztán megered zuhogva...
Hadd zuhogjon! Se kedvünket,
se a tüzet ki nem oltja.
Fut is tovább, mintha űznék,
ki tudja, hol jár azóta -
a tábortűz lángjaival
versenyt lobog már a nóta!
Végül tűz is, nótaszó is
kialuszik éjszakára,
s ahogyan mi a sátorba,
búvik a láng a parázsba.

































