Belépés
Friss hozzászólások

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Köszönet

Közeledik felém a nagy Titok.
Halkul a dal, ritkul a Múzsa-csók.
Lehet, hogy holnap már elhallgatok.
Köszönöm a figyelmet, olvasók.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az a rózsa, amelyik

 a viharban nyílik,

a legritkább és legszebb

valamennyi közül.

(Közmondás)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"A világ olyan

gyönyörű,

hogy egyre nagyobb

felelősség

embernek lenni."

(Szabó Magda)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ősz (...)

egy második tavasz,

amikor minden levél

virággá változik."

(Albert Camus)

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt."

(Jókai Mór)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Az ember erősebb, 

mint a sors,

s mindent ki lehet bírni,

ha jó a lelkiismeretünk."

(Márai Sándor)



 

 

         

 

 

 

 

 

"Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek."

(József Attila)

 

 

 

 

 

 

 

 

Tordai Jolán

Karácsony

Zúzmarától terhes ágat
Ringat kint a téli szél
Bent aranyló sugarával
Világít a gyertyafény.
Karácsonyi pompájában
Áll a szobám asztalán
Messzi hegyek zöld fenyője
Csillagszórós csodafám.
S az a fényes karácsonyfa
Annyi mindent mond nekem
Szeretetről, békességről
Mesél e szép ünnepen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el,
mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

 

"Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele.
A szeretethez nem kell teli erszény."
(Szent Ágoston)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Czeglédi Gabriella.
Jön a Mikulás

"Jön már, itt a Mikulás!
Fehérprémes,
hósapkás
Hétmérföldes
csizmája,
a világot bejárja."

 

 

 

 

"Az ágon hó pihen, csillog a fénye.
Házakból szólni kezd halkan egy ének.
Béke és csend honol, lelkedben érzed.
Tárd ki szíved jól! Át kell, hogy érezd!"
(Josh és Jutta)

 

 

 

 

 

 

 

 

Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen,
Én sem kérek másat
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.

(Benedek Elek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Áprily Lajos
Üzenet

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Szavak... és még több gondolat,
bennük vágyaink valóra válnak,
És eltékozolt álmaink is
egyszer talán majd ránk találnak."

(Bodnár Éva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Árvai Emil
Barátaim

Nevetés, Sírás: két jó barát.
Előbbi humorral földerít;
másik eljön, hol senki se lát,
s könnyével könnyíti könnyeim.

 

 

 

 

 

 

 

 

A húsvéti tojásokhoz senki se lehet túl öreg.
(Antonia Fraser)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz...,
aki a törékeny gallyon megpihenve átéli
az alatta tátongó mélységet,
mégis vígan énekel,
mert bízik szárnyai erejében."

(Victor Hugo)

 

 

 

 



 

 

Zelk Zoltán versei

 

 

 

Zelk Zoltán: Esik! Esik!
 
 
Hogy kopogtak! hogy dörömböztek!
tetőn, ablakon hogy zörögtek!
Mintha millió madár szállna,
úgy vetették maguk a tájra!
Esik! Esik! Ti szárnyas cseppek!
fiókái nagy fellegeknek! -
Hát felnevettem! S felnevettek:
kertek, mezők víg zajba kezdtek!
 
A szertebújó, tikkad tájak
összefutottak, eggyé váltak,
s miként a gyermek tekenőben,
úgy lubickolt már az esőben
az egy-mező, egy-kert, az ország! -
S míg új esőknek hírét hozták
új fellegek, én dalba fogtam,
és ablakomban így daloltam:
 
Édes tájunk, hát ifjúhodjál,
aszálytól vénen ne zokogjál!
Jég kardja nyakadra ne sújtson
s ha jő a Nap, virágot gyújtson:
virág pirosa, kékje égjen
füveid között, dombon, réten!
Búzád nyakig, fejbúbig érjen,
ki rajtad lép, már vígan lépjen!

Zelk Zoltán: Nem volt jogom
 
válladra raknom életem,
hogy te viseld el az elviselhetetlent -
hogyan viseljem el?
Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek,
és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

Zelk Zoltán: Emlékül

 

Kedvesem voltál: minek tagadnád?
Ki tele korsóját nyújtotta
a szomjazónak s frissen szakajtott
hamvas gyümölccsel vidította
az éhest, nincs mért szégyenkezzen.

Nézz csak szemembe, milyen alázat:
eléd állok Te ezüsthangú,
köszönöm, hogy lehettem társad.
Hálát mormog a koldus szája
s remeg kezében nyűtt sipkája.

S elmegy. Magával viszi orcád,
koldus, ki ilyen alamizsnát
kapott – a szíve miért fájna?
S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
miként egy gyermekkori tájra.

Zelk Zoltán: Gesztenye
 
 
Gyermekjátéknak nőtt gyümölcs,
kavicsa őszi fának,
lehull, koppan a gesztenye -
sosem leszek oly fáradt,
 
sosem leszek olyan öreg,
hogy ne hajoljak én le
gyepre, avarra -
mindig az
emlékezés vizére.
 
Lehajlok érte. Fölveszem.
Elhajítom és látom,
ott száll, süvít mér az egen,
túl minden planétákon,
 
túl minden csillagrendszeren,
hogy odaérjen végre,
mi csillagoknál távolibb,
gyermekkorom egére!

Zelk Zoltán: Sápad az éj már


Sápad az éj már, csöndes kert az ég, levelek
surrannak a magas szelekben
s nyugtalan bolyong, mint ki szomorun szerelmes,
a hold - és gyönge fénye szivemen elsimul.

Járd égi utadat halovány rokon! Tudom,
bus lélek vagy te, kit rutul becsaptak egykor
s meleg vigasszá érett benned a szenvedés. Hajolj le
hozzám fénylő tájaidról s kedves vigasziddal

szivemet békéljed! Ismerlek téged, sokat ültem én
pataknak partján, s remegő szemekkel kutattam sorsod,
s arcod ráncait - mig a vizből kibukva, s orruk
feléd emelve, köszöntötték kelted a játszadozó halak.

Hozzád térek én meg, ha elhágy kedvesem,
együtt bolyongunk véled ezüst lankáidon, lehajtott fővel,
motyogva, eszelősen. Igy láthatják arcom
a földönhagyottak - s megborzad majd a nyul,

mely esőtől félve, két lábra áll
s pislogó szemekkel kémleli az eget.

Zelk Zoltán: Micsoda madár

Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
Továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.

Zelk Zoltán: Cak téged

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

 Zelk Zoltán: Tavaszi vers

Tavaszi szelek puha sodra
a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak,
patakok is vígan futosnak –
mikéntha fiókamadár:
szárnyát próbálja már a táj.

Újul a táj, a föld, hol élünk,
újul fonnyadt, zörgő reményünk:
Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre,
mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot!

Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát,
rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe –
csak hidd: a teremtés mi lettünk
s tavaszt és nyarat mi teremtünk!

Atyjuk leszünk az évszakoknak,
nékünk, miértünk sokasodnak,
hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel –
egy intésünkre, mint ebek:
hozzánk simulnak mindenek!

S miként új borral ó hordókat,
lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat,
befont, befutott a gyalázat –
mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!

Zelk Zoltán: Hóvirág

Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.

Tavaszi szelek puha sodra,
A rügyeket levéllé bontja...
Miként a fiókamadár
Szárnyát próbálgatja már a táj.
Zenél a lelkem, ha süt a nap,
Ha zöldül az ág, s a fán rügy fakad.
Lelkem is lassan tavaszba öltözik,
Szívembe öröm, vidámság költözik.
(Zelk Zoltán)

Zelk Zoltán: Ibolya

Ibolya, ibolya
virítsz már a réten,
gyönyörködsz este a
víg tücsökzenében.

Tücsökzene ringat
este elalvásra,
hajnalban megfürdesz
az ég harmatába'.

Napfény az ebéded,
szellők simogatnak:
így élsz vidáman,
hírnöke tavasznak.

Zelk Zoltán: Karok erdejében

-részlet-

Talpig gúzsba kötve szeretettel,
soha el nem oldott kötelekkel.
Ki oldaná? Csak én oldhatnám el.
S ha eloldnám, szívem oldanám el.
...
Mert nemcsak az élők, de a holtak,
szét ne hulljon lelkünk - átkarolnak.
Átkarolnak itt is és majd túlnan:
akik voltunk, soha el ne múljon.

Zelk Zoltán: Hóvirág

Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!

Zelk Zoltán

Most éveknél hosszabb napok
meredek útján ballagok,
zümmögve szállnak perceim,
hordják, gyűjtik emlékeim.

Hát legyen kaptár e füzet,
megtölti az emlékezet -
ti adjatok vígaszt nekem
mesék, emlékek, szerelem.

Zelk Zoltán: Mikor a rím írta verset

Az volt a jó világ, mikor
a rím írta a verset,
mikor a rím maga mögé
hívta a szavakat,
a költőnek dolga más nem akadt,
csak cím kellett a vers fölé,
s már úton a csapat:
fölvirágozott szavak
futottak és futottak és
futott velük a vak,
fehér botját térdén eltörve,
minden utakon átszaladt!

Zelk Zoltán: Ó, régi-régi délelőttök...

A Nap kibontotta haját,
hogy hegyre-tóra ráterítse -
de a költő még paplanát
húzta orrára és fülére
s tán sóhajtott is egy nagyot.
S aludt tovább. Az ágya szélén
három kis árnyék ballagott.

És lopva homlokára másztak
s játszó kölyök-árnyak között
ott botlott egy sánta szellőcske:
az ajtónyíláson szökött
be a szobába, hajnaltájban -
a dalnok akkor tért haza.
Vetkőzni kezdett s közben minden
bútorhoz volt egy-egy szava:

"No, öreg asztal, fáj a lábad?
búsulsz-e még, szegény kredenc?"
Beszélgetett a bútorokkal,
akár Assziszi Szent Ferenc
a madarakkal. S mondjam-e,
hogy szekrény, székek, asztalok
mind szárnyrakeltek... úgysem hinnéd...

Ó, régi, régi hajnalok!
Ó, régi, régi délelőttök!
Kövér párnáknak jó szaga!
Most már este kilenckor fekszem
s nem alszom egész éjszaka...

Zelk Zoltán: Hóember

Csillog a fákon a zúzmara,
ragyog, mint az ezüst,
s repül a sivalkodó szélben
akár a por, a füst.

Serényen dolgozik három gyerek:
fagyos kezeikkel
gyúrják a havat, mint agyagot,
készül a hóember.

Szénből, kavicsból kap szemeket,
hadd nézze: a világ
milyen fehér! S milyen szépek
az ezüst téli fák.

Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek

Figyelmeztetlek, mint a téli reggel,
egemen annyi csak,
ha fölkél is, a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap

s: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken

és: kapaszkodni nincs se fal, se ág - - -

én be nem csaplak, a közhely szavát
mondom, ha érteni csak az segít. -
Tél van. Korán esteledik

Zelk Zoltán: Nem illet engem?

Nem illet engem e dicséret,
hidd el, barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred?

Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!

Ember vagyok, ember módon élek,
hogy is lehetnék bátor?
csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól.

Zelk Zoltán: Számadás

Amit csak szemmel érsz el:
Próbáld letépni kézzel,
Ami elérhetetlen,
Azt megleled szivedben.

Amit közel vélsz: messze,
Amit soknak tudsz: egy se.
Nincsen más, csak káprázat:
Hazád az, földed, házad.

A légben verj hát sátrat,
A semmiben törj ágat -
Ha földön gyújtasz lángot:
Vaknak gyújtasz világot.

Amit lélekkel érsz el:
Azt markold szemmel, kézzel,
Mert mit is érsz e léttel,
Ha majd koldusként mégy el?

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye téli fák,
ez aztán a furcsaság:
hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát!

Zelk Zoltán: Zuzmara

Mikor az első zuzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.

Mert zuzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra.-
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit.-
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelenül.

Zelk Zoltán: Ha kérdik egyszer

Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.

Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.

Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.

Zelk Zoltán: Avarszín

Avarszín gyapjúkabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.
Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély-ősz egy csapásra -
zuhogtak a falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zóduló sárga szelek,
avarszín gyapjúkabátja
hol száll most, merre lebeg?
Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?

Szelet és falevelet.

Zelk Zoltán: Hegedűszó

Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.

Zelk Zoltán: Nem emlékszem

Mit is akartam mondani?

Soha még olyan fontosat,
olyant, amitől az utak,
az utcák meg a téli kertek,
a kertek meg a madarak,
olyant, amitől...

Nem emlékszem,
csak arra, hogy a hóesésben
az utak, kertek, madarak...

Pedig soha még oly szépet,
soha még olyan fontosat...

Zelk Zoltán: Csak ez marad

Egy arc, egy szó, egy kézfogás,
egy vállveregetés,
egy ezeréveláttalak,
egy hogyvagy, merreélsz,

aztán minden és semmi más
minden és semmi sem
és az a nyár! és az a tél?
de jobb is így, hiszem

és sose búsulj öregem,
mert így-úgy és remény,
tollászkodik az ágakon
az esti lámpafény

hát így vagyunk, egy lány . . . egy lány . . .
de nem mondom tovább
no menjünk, foszlik már a hold,
szélfútta rongy plakát.

Zelk Zoltán: Töredék

Az alkonyi nap visszanéz
- s mily szomorún - a tájra,
ellobban, parázzsá leszen
a kertek déli lángja.
Visszanézek, s nem szomorún,
vissza, az ifjúságra -
ha nem is csap magasba már,
ha csitul is a lángja,
de érzem, izzóbb, melegebb,
mélyebb szívem parázsa.

Zelk Zoltán: Október

Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de o vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.

Zelk Zoltán: A kis patak


Vígan fut a kis patak,
játszanak a kis halak.

Hegy alatt és rét alatt,
kanyarog a kis patak:

Énekel a kis patak:
"Bennem fürdik Hold s a Nap,

Parti bokor szomjazik,
az is vizemből iszik.

Szitakötő hátamon,
ringatódzik a habon.

Kizöldül a fűzfaág,
bennem nézi meg magát.

Én vagyok a kis patak,
télen alszom jég alatt.

Most hegy alatt, rét alatt,
megkeresem a nyarat!

Zelk Zoltán:Tűnődés

A csend, mint vastag porlepel
lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő
nyugtalan szelek is aludni térnek
hegyek odvába. Csak a csavargó,
kit álmából kakasszó vert fel,
nyúl mogorva kavics után, mivel
elűzheti a lármázó, begyes madarat -
s ahogy ráocsúdik a hajnali tájra,
mint billegő ág hull alá keze,
míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap
egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel,
szemeit törölve, a messzi város felé indul.

Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt
s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz
vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.

Mosolya lámpás, estéli szeleknek
s az eltévedt nyájnak mutatja az utat -
kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd
kezében a szerszámokat.

Zelk Zoltán: Esti lángok


A Balaton zöld vizére
piros csíkot húz az alkony,
szikrázik a naplemente,
lángot vet a túlsó parton.

Megyünk vissza a táborba,
visszük szemünkben a tájat,
visszük a Balaton zöldjét,
naplementét, parti fákat.

Suhog már az este szárnya,
s míg a madarak elülnek,
hirtelen magasba szállnak
lángjai a tábortűznek.

Mi sistereg fönn az égen?
Tán ott is tábortűz lángol?
Kigyullad két sötét felhő,
rohan felénk már a zápor!

Most csap le ránk! Egy csöpp... száz csöpp...
aztán megered zuhogva...
Hadd zuhogjon! Se kedvünket,
se a tüzet ki nem oltja.

Fut is tovább, mintha űznék,
ki tudja, hol jár azóta -
a tábortűz lángjaival
versenyt lobog már a nóta!

Végül tűz is, nótaszó is
kialuszik éjszakára,
s ahogyan mi a sátorba,
búvik a láng a parázsba.

 

 

0.003 mp