Zsefy Zsanett: Az én Anyám

Az én Anyám virág volt a réten.
Szellő simította minden hajnalon.
Harmatban fürdött az illatos szélben.
Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott.

Az én Anyám virág volt a réten.
Bársonyos szirmán élet zümmögött.
Szivárványból szőtt színeket az éjnek,
a csillagfényben némán tündökölt.

Az én Anyám nem vágyott rózsa lenni.
Szebb volt annál, mert ő volt az anyám.
Nem csábította más vidék, más élet,
bár örökké égett benne a honvágy.

Az én Anyám virág volt a réten.
Most is ott él a kéklő ég alatt.
Szirmait már nem bontja ki a rétnek,
de minden virágnak ő az illata.

Zsefy Zsanett: ha volna még időm

a feledés ráncaiba sminkelném
minden búmat
kis plasztika s máris
szebben mutatna a szürke múltam
kövek között hagynám lapulni a parton
vagy egyenként dobnám vízre
messzire hadd ússzon

ha volna még időm
átírnám minden versem
beleszőném azt is amit meg se leltem
kanócvégén hagynám a bánatot múlni
de nem engedném soha
fényeim kihunyni

ha volna még időm
rád is szánnék néhány percet
többet adnék benne
mint egész életemben tellett
hagynám beérni
mi egyszer megfokadt
pislákoljon másnak
a gyötrő bűntudat

ha volna még időm
nem adnálak másnak
fityiszt mutatnék
a szajha elmúlásnak
lefizetném a csóró révészt

ha volna még időm
s ha korrupt lenne a révész...

 Zsefy Zsanett: könnyem

csak pára az mi
arcomra csapódott
nyáresti cseppnyi
neonfény-izzadtság
vagy holdkaréjból
higanygömb gurult le
mi elillan majd
mielőtt bármit árt

csak pókfonál mit
rezdít érintése
szét nem szakítja
hisz alig látható
neked se fájjon
mikor könnynek nézed
mert nem miattad
de érted sírni jó

Zsefy Zsanett: Festetlenül

Leültem, hogy írjak valami szépet,
vastag filctollal kikanyarítva, ami a lényeg,
lágy rózsaszínbe fűzve mesterit,
valami újat, ami téged is felvidít.
Enciánkékkel írtam múltamat,
narancsvörössel ábrándokat.
Aranyból szőttem fölé' jövőt,
párizsi zölddel szegtem körbe őt.
Túl színesnek láttam művemet,
fáradt kékkel festettem át neked.
Nem láthat rajta senki mást,
mint ködbe olvadt diszharmóniát.

Most nem adhatok semmit sem,
amit akartam lehet elviszem.
Egy érzés, hogyha átjár és elandalít,
az voltam én,

s nem ez a pár sor itt.

 Zsefy Zsanett: Simogató

Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves!
Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben!
Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan,
- cirógató fényben - becézget, mint hajnal.

Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad!

Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat!
Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem,
hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek...
Mindent felszárít egy szó, ha rám simul, szeretlek.

Zsefy Zsanett: Hozzád halkulok

az óra fárad, hangja halkul
pergő faleveleket sodor a szél
fölém szökik báli rongyban
a csillagokkal terhes ég

a tegnap hangos, virágtól gazdag
rétjének köpenye szaggatott
száz sebből vérzik a hajdanszép volt
pipacs szára pőrén hajol

sír a mennybolt, koldus a fénye
takargatja mit rám hagyott
nem oszlik vágya, hogy szakadjon tájra
lelkem mélyéig átfagyok

Zsefy Zsanett: hát addig élünk,...

hát addig élünk, ameddig...
mit mondjak, üsse kő!
csak a szívem ne ugrálna úgy,
mint egy vízre dobott kő!
hát addig élünk, ameddig....
csak az legyen kerek,
ne laposan kússzon el,
csak csendben, édesen!
hát addig élünk, ameddig...
csak tartson még soká!
az angyaloktól kérek majd
kis toleranciát...

Zsefy Zsanett: A kör peremén

 Én nem tudom már, merre járok,
minden út magába fut.
A kör velem egyszer bezárul,
s nincs érintő, nincsen húr.

Kiszámolnám, mikor lesz vége,
ha egyenesként égbe jut.
De Isten tudja, mennyit érhet,
ha az ember mindent tud.

Zsefy Zsanett: tömegbe gyűrt

nem kopognak nincs miért
a szó is ritkul és kimért
ajtót nyitni nincs kinek
bár csábítják a fentiek
remete és fejvesztett
ha barátok közt elvesztett
senkinek sem érdeke
a láthatatlan élete
koponyáján sírhalom
már másnak őröl a malom
emléke csak vézna heg
és benne tű vagy néha szeg
hűlt helyére száz akad
a netvilágon nincs lakat
együtt-maga mit sem ér
tömegbe gyűrt magányban él

Zsefy Zsanett: időhiány

a csonka idő botjára támaszkodik
s belefülel a némaságba
szeretné még hallgatni a csendet
de nem maradt idő
csak búcsúzásra

Zsefy Zsanett: Az eső szerelme

Szerelmes lett az eső a szélbe,
imádta amikor az susog,
nyári éjek csendes magányába
ahogy hordta az akácillatot.

Szerette a felkorbácsolt képet,
folyók felett dúló erejét,
megcsodálta a kis semmiségből
felduzzadó hatalmas legényt.

Messzi tájról indultak ők ketten,
útjuk gyakran találkozgatott,
az őserdő fülledt melegéből
az ég a földnek zivatart lopott.

Cseppenként mind halomba hordta,
fellegfészkében az eső suhant,
a szél kísérte sivatagon túlra,
hol szívében szerelem fogant.

Csillogtatta millió kis cseppjét,
lágy permettel szórta a határt,
szikrázott szirmokon kacéran,
láb' lógázva is a szélre várt.

De hiába minden trükkös szándék,
a szél rohanva tört mindenen át,
az eső függönyét széttépve
pusztulást hagyott maga után.

Szerelmes volt az eső a szélbe,
de cseppekre tört benne a vágy,
így, ha fájó képek gyötrik néha,
jéggel veri máson el baját.

Zsefy Zsanett: Magamban dudolok

már szerény marokkal
szór csillámport a vágy,
fekete köpenyben ázik,
könnyek közt zihál,
kétes gondolatokat szül
a pillanat,
hiába a törekvés,
a szó üres marad.

a fűszál hegyén
harmatcsepp sem leszek,
gyöngysorrá
hiába fűz a képzelet,
alkonyi fénnyel
sem hozok csodát,
visszafogottan dúdolok
magamban tovább...

Zsefy Zsanett: Illathiányos estek

Észrevétlen tört rám a hiány,
ahogy a nyári sétán
a magány belém karolt.
Az est csillagköntösét
magára húzta az ég,
de a felhők tavában
- talán nem is olyan rég -
valami elfogyott.

Hiába öblítette az éjszakát,
lesve az Úr szavát,
megannyi csillagrobot.
Valami valahol elveszett,
mióta az estikék illata
nem lengedez
kertemben
a szín is megkopott.

Zsefy Zsanett: selyemvirágok

selyemvirágok
szétszórva a lapon
még középen hagyom
az asztalon
végigsimítja őket a kezem
az élet mondd miért nem
ilyen selyem

selyemvirágok a lapszélen
szanaszét
színes keretbe sejtett életed
nehezen viseled
vízióid tétova lépések mind
s mindig a lapszélen
csak a lapszélen

selyemvirágok
szerteszét
hagyom
alattuk csend
fölöttük kezek
köztük nyugalom
a fény lassan elpihen
árnyakkal vegyül
de a föld odalent
nem simogat
selyemvirágok alatt
a hideg sosem ringat

Zsefy Zsanett: éjjel az erdőben

a csönd csapdába csalta a hangokat
majd néma foltként velük tova suhant
a szemvillanás is sötétbe merült
a didergő éjszakában elszenderült

árnyak lopóztak éhesen fák között
holdfény bújócskázott a felhők fölött
villám csonkolta korhadó rönkökön
redőzött ruhájában a szél beköszönt

néhány gomba kábultan pöffeszkedett
míg illatuk lengett az avar felett
majd elolvadt a sejtelmes éjszakában
a földszagú erdő csendes magányában

Zsefy Zsanett: Ha megérinthetnélek

ha megérinthetnélek
az ég csak egy kis tó volna
mint szemed tükrében
láthatnám ott magam
nem kellene vágynom
más dimenzióba
kéksége ölelne
s puha felhőhab

ha megérinthetnélek
a pokol sem érdekelne
hisz tűz vagy magad is
én benned hamvadok
mit nekem démonok
mókás szárnysegédek
míg veled Luciferrel is
könnyen elbánhatok

Zsefy Zsanett: lehetetlen...

kimondani a kimondhatatlant
ami évek óta bent feszül
mert ahogyan szokta
a csend ismét kiszorított
és diadalittasan a helyemre ült

Zsefy Zsanett: gubóba zárt érzés

Csak egy parányi
gubóba zárt érzés:
hívnám elő,
nem jön,
valamitől más...
Akármi lehetne,
de akkor is!
Ebbe fojtottam mindent!
A tenger moraja hozzá
messze nincs olyan szép.
Elporladt a száraz virág.
Zápor hozta elkésett őszi napfény
mondd tőlem mit vársz?
Hol van az már?
De szemed rejt még
néhány
csillagfényes éjfélt,
csak egy parányi
gubóba zárt érzést,
tolakodó vágyakozást.
Az ifjúság már
parányi emlék,
mégis ez ad mindenben
megújulást.

Zsefy Zsanett: Egyszerű dal Anyácskámhoz

Még ölbe vennék minden boldog percet,
mit Anyám keze rajtam itt felejtett,
két karjának minden ringatását,
babusgató szeme pillantását.

Elrejteném, senkinek se jusson,
nem osztoznék mással ezen jusson,
enyém legyen akkor is ha mégse,
megkövezném a halált is érte.

Még ölbe vennék minden boldog percet,
ne az idő nyerje meg a versenyt,
ne hantodra hulljanak a szirmok,
elmondhassam, örömömben sírok.

Idekint a természet 'hogy éled,
nevetésed visszhangzik a szélben,
ablakomat kitártam előtte,
egy kis foszlányt menteni belőle.

A virágcsokrot, amit neked hoztam,
nefelejcsből, gyöngyvirágból fontam.
Anyácskám, tudom, minden hiába.
Az ölelés már mindkettőnkben árva.

Zsefy Zsanett: Szívcserepek

Nem is tudom, felkel-e a Nap,
hisz' hozzám olyan ritkán látogat.
Nem is tudom, mikor van az éj,
szememre nem jön álom rég.
Nem is tudom, élek vagy csak holt
lelkem barangolja be a nyárfasort,
hogy látok vagy csak néha úgy teszek,
mert jobbnak látnak úgy az emberek.
Hangya vagyok vagy őrült óriás?
Fejemben megbomlott a sokszínű varázs.
Rajtam Isten keze sem hagyott nyomot,
nem enyhített e lázas homlokon.
Ha minden napot visszagörgetek
csak tört szívemből hullnak cserepek.
Nem is tudom, felkel-e s minek,
ha süt is a Nap, bent minden jéghideg.

Zsefy Zsanett: még nem akarom

az ablakba(n)
gyűrt idő hasít
egy sárgult könyvlapot
szökne vele hogy mentse még
mi szép volt egykoron

néhány szirom
az asztalon
színt váltva megremeg
száraz levélen szétfutnak
a szomjazó erek

az ablakba gyűrt
időnek már
nem múlnak ráncai
szabadba érve elvinné
legszebb álmaim

simítanám ha karma
nem tépne mély sebet
közel az ég
a jel fehér
elbújnom nem lehet

szobámban tartom
túszul őt
az ablak
mint acél kapu
visszhangozza:
már múlt idő
hiába nem akarom

odakinn
elcsendesül
lassan az este is
harmatot hoz
a pirkadat
új napra fényt feszít

bent száraz szirmokba túr a kéz
remegve felszedi
elpihen szíve asztalán
amíg az idő engedi

az ablakba gyűrt időben
bújik egy csöpp remény
lesz kiben él tovább
a hit s a szenvedély
nem szántja földbe azt
mi bennem megfakadt
letörli a port is majd
mivel a szél takart

Zsefy Zsanett: Korai epilógus

Szeress a fényben,
jeges sötétben,
a földön,
s ha már
nem vagyok.
Kihunyt parázsban,
egy apró ráncban,
homlokod mögött
bent lakom.

Minden szigetnek,
folyónak, hegynek,
földje s a partja
én vagyok.
Csendes magányban,
tömegben, lázban,
de mosolyodban is
ott bújok.

Szeretlek fényben,
jeges sötétben,
a földön,
s ha már
nem vagyok.
A lét csupán álca,
törékeny pálca,
mi Isten kezében
kihajthatott.

Zsefy Zsanett: Álmomban minden más volt

Álmomban minden más volt
Ma álmomban minden más volt,
lábam elé hevertek a hegyek,
csak lépegetni kellett rajtuk,
s nem féltem, hogy leesek.

Ma álmomban minden más volt,
táncra kért a kósza szél,
a lábam sem éreztem, hogy fájna,
csak szálltam vele könnyedén.

Ma álmomban minden más volt,
megtaláltam mindent, mi elveszett,
virágokkal fontam körbe,
hogy örökbe eltegyem neked.

Ma álmomban minden más volt,
gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét,
a mosoly ráomlott a tájra,
és szivárványt kacagott a fény.

Ma álmomban minden más volt,
átöleltek az évszakok,
a hópelyhekből rügyek fakadtak,
s illatoztak a jégcsapok.

Ma álmomban minden más volt,
fátylat takart rám az Isten,
s én engedtem, hogy egy érintése
csillagokkal engem is behintsen.

Zsefy Zsanett: Hozzád

az éjszaka féltve filcbe öltözött
ne sértse füled ha isten mennydörög
betonkockákon sok apró repedés
azokon fut hozzád tőlem szívverés

hosszú az út szinte lábaimra nő
odarohannék de nem enged a kő
vissza sose térnék csak elérjelek
ha annyit mondanál én megértelek

az úton elfelé. . .

. . . ha fájt a csend
hangodba öltöztettem a szobát
takaró volt a szó riasztó árnyon
s mint bársony kúszott a falakról alá
rám terült féltőn

most szökik tétova léptekkel
tovább. . .
a visszhang sem fordul már felém
pedig még úgy babusgatnám

(Zsefy Zsanett)

Zsefy Zsanett: Soha

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
mindig több a vágy bennem, mint a meglét,
soha nem a szó az, ami megbánthat,
mindig csak a szív az, mi hibázhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
földi kincsem nincs, amit nélkülöznék,
soha nem a bánat, mi belém vájhat,
mindig csak a szív az, ami fájhat.

soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék,
kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép,
soha nem az ész az, ami visszatarthat,
mindig csak a szív az, ami mást akarhat...

Zsefy Zsanett: Kicsit még veled
-részlet-

Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót!
Még engedd be halkuló szavam!
Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve.
Szótlan széllel hordozom magam.
...
Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat,
madarak dalt idéznek hangtalan,
de te halld meg a csendet is a kiáltásban!
...
A tűnő idő lassan odakint marasztal.
Én várok. Szavam sincs. Reménykedem.

Zsefy Zsanett: Lélekmentő

októbert skiccel a természet keze
fakuló aranyára okkert maszatol a Nap
ritkán ível már felettünk prizmacseppeken
szivárványkalap

felhőt sír égi ágyán tűzgömb-fáklyánk
míg búcsút intenek
nálunk karcsúsodó fénygyerekek

hol színek tobzódtak avarágyon
az orgiából decemberre a mámor
üres fészke marad

a fecskék után
délre vágynak az álmok is
mediterrán izzásba
takaróznának a beton falak

lassan sötétből sötétedésbe
borzongat a csend

a tavaszból nyíló nyarat
zizegő tőkékről hörpinti az ősz
s mire december telet szitál
e rezignált világra
nem marad más
mint túlélni megint

holnap is
mosollyá rajzolni arcomat

Zsefy Zsanett: emlékfátylam

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
halk dobbanások íve alatt
az éj sóhajokba rezdült.

Kagylókba zárt zsongás
ringatta tenger fodros álmait,
izzó öledben a Hold ezüstje
félszegen megenyhült.

Majd két parányi csillag
lopózott pilláid mögé,
s csillantak áttetszőn, mint harmat,
mi a virág szirmán védtelenül
adja át magát a felkelő vöröslő Napnak.

Mire érintésed mellettem elszenderedik,
a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,
de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,
és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.

Ma gyöngyházfényű felhőket
ölelt magához az ég,
s én egy pillanatig elhittem:
karjaimban szunnyad a világmindenség,
és holnap is velem leszel, kincsem..

..nem csak a szívemben pihensz
emlékfátylam alatt magadnak...

Zsefy Zsanett: Addig mondd el!

Addig mondd el, amíg lehet,
míg szód betapaszthatja a sebet,
míg rezdül valami legbelül,
amíg simogatásodra a lélek csendesül.

Addig mondd el, amíg lehet,
amíg az ég öleli a hegyet,
míg igaznak érzed szavad,
míg nem zárja be rozsdás lakat.

Addig mondd el, amíg lehet,
amíg nem az értelem vezet,
míg a fáj is őszintén pereg,
míg foghatod az áldott kezet.

Addig mondd el, amíg lehet,
míg érzed, hogy még szeretsz,
míg az alkony új hajnalt jelez,
amíg nem késő, amíg lehet...

Zsefy Zsanett: Lélekférc

A lelkem sajog, mert benne néhány öltés
elnagyolt kis férc lett. Enyém volt a döntés,
húzom-e szorosra vagy hézagot hagyok,
hadd járjanak ki-be ördögök, angyalok.

Minden szúrás után a szemedbe nézek,
picikét meghalok, lehet meg sem érzed.
Pisszenni sem merek, akárhogyan szólnál,
számomra te maradsz ima, bűn és oltár.

Zsefy Zsanett: a tavasz csókja

a tavasz belecsókolt a tájba
ahogy rádőlt a hópaplanos ágyra
takaróját mindjárt félre is dobta
helyét illatos jácinttal beszórta
párnája lett egy puha hant
a kibúvó fűszálak megannyi lant
susogtak a szélben
a vékonyka jégcsapzenészek
már kullogva nyugovóra tértek
a rügyek közt a fákon
versenyben hangoltak
pille könnyű kis dalnokok
méhek dongtak a fákon
és megannyi sárga topánról
pollennel szórták a tavaszt
s az égi-földi táncban
- az ég azúr pongyoláját adta
a nap sugaraival
féltőn átkarolta -
fecskék szárnyán
ahogy libbent ide-oda
még nekem megsúgta:
a tél eliszkolt tova

végre nyílhat az orgona

Zsefy Zsanett: Csillagokkal szépülő

Anyám vánkosba rejtette a hópihéket,
és a fehér csendet eltette jövőnek.
Míg Apám a csillagokat szögezte égre ,
kimért helyükről kettőt elcsentem tőle.
Mikor az éjszaka a napot bekormozta,
hogy lássanak, fürödtem angyalszemükben.
Előttem a felhők rögvest függönyt bontottak,
csillagot röptetni mégis megrémültem.
Féltem elvágyódnának, mint kit megsebeztek,
a tenger vihara hiába csendesül,
zátonyra futna minden, ami szépült bennem,
s ha felszakad, tőlem mind visszamenekül.