Zsiga Lajos: mindörökre ...!

Zsiga Lajos:  könnyeid alatt ...

öl… 

Zsiga Lajos: jégbe fagyott csillagok

Zsiga Lajos: ...úgy kellene...

Zsiga Lajos: valami bánt...

valami bánt
mintha sírnának odabenn
zárt ajtók mögül
villanyt sem kapcsol a csend
elvesztettem volna
börtönöm kulcsát
riaszt a félelem
de hiszen te vagy a kulcs
hitem, Istenem
miért hiszem hát, hogy
a zárt ajtók nem nyílnak
ki sosem
rab sem vagyok
csak magamat ítélem
bűn billogja sem
égeti testem-lelkem
miért, hát ez a bántás
mit nem ismerek
ki szól így hozzám
Istenem
a múlt a jelen a jövő
talán Te szólsz,
menjek
vagy cselekedjek
építsek vagy romboljak
várakat hegyeket
Te intesz
óvod lépteimet
mint kanyargó folyónak
a gát
ne menjek tovább
hisz őrző vagyok
szükség van rám
parányi lángot őrzöm
mit Te adtál nekem
bennem ég csak még
nem kapott lángra
a testem
közel vannak a szérűk
nem akarok nagy tüzet
pedig a láng fogja elégetni
a bűnöket
valami bánt
mintha sírnának odabenn
letérdelve imádkoznak
a múló és a jövő percek
ezt hallom én, Istenem

Zsiga Lajos - remény ragyog…

 

 

sátrat vert az alkony

csalogat madárhangon

pókhálók csillognak

a letört gallyakon…

miért szeretlek én téged

mikor mindig búcsúzol

hol vérbe- hol aranyba

fürdeted arcod

vagy csak sápadtan…

felhő mögé bújva elosonsz

tekintetedbe mégis

a remény ragyog…

majd elküldöd

ébredő hajnal húgod

hadd fésülje haját

túl a domboldalakon

átszűrődik majd rajta

az éltető felkelő nap

fényes sugara…

s dalolni kezd

a boldogság édes madara

Zsiga Lajos: Tavasz

még álmodik szemed a párás felhők alatt
míg az erdőben a szél sóhajt, ringat
délcegen kihúzza magát az ébredő pirkadat
mint balga ficsúr, ki készül az első randira
mikor majd szőke hajad a szél kibontja
ó tavasz édes tündér mindenki csókod imádja
lehetsz te nő, imádott anya az élet csodás pillanata
téged imádlak, s ha vérzik szívem csókod a gyógyírja
ölembe ülhetsz idők megkínzott asszonya
bár arcod élettől dús szemedben emlékek dúló harca
csitítanám én háborgó folyóid vad hullámait
gátként feküdnék a tomboló viharok elé
de csak lelkem és szívem nagy testem a törékeny életé
lelkem öltözik ünnepbe s szívem az örömé
mert tudom, te eljössz a virágok ünnepén
s kézen fogod, az elesettek s a szenvedők lelkét
te felöltözteted a természet koldus seregét
gondoskodsz a tieidről szivárvány ruhákkal
míg az ember letépi a másikét s megvetve kiált
ez is... ez is ... ez is az enyém korbács nyelvéből
méri kíméletlenül a sorstalanok fekete bélyegét
talán te hozhatsz békét szerelmem tavasza
rügyet bontó csókod új életek rabja
hiába zengi a passió dallamát a böjti vad szél
letérdel az ember a bűnbocsánatért
Tavasz! ó lopj az emberek szívébe békét!

Zsiga Lajos: A csend

Csend
Mint üvegen a gyémánt
Felsikolt lelkem

Csend
Visszhangzik a múlt
S nem értem
Csend
Ó ne játssz velem
Add vissza kérlek
Csend
Ha nem adod
Akkor vigyázz rá
Csend
Mikor átöleled
Ne fájjon ölelésed
Csend
Ha felébredne
Kísérd őt a végtelenbe

Zsiga Lajos: Csillagokhoz bujva(...)!
-részlet-

Kőlantomon kőversemet pengetem.
Élő szoborrá lettem: a sebezhetetlen.
...
Üszkös farönkök kiégett csendjében,
Csendben ülök a némaság víztükrében.
Ha majd rám találsz egyszer
A fénylő éjszakában,
Csillagokhoz bújva dideregve némán,
Ülj le mellém Kedvesem és ne sírjál.

Zsiga Lajos: Fordulj vissza

"Az idő tornácán
Rikoltoz a sorsmadár
Meg kellene állni ember
Ne menj tovább

Bár a végtelenség
A kód: mi lelkedben ég
Hiába álmodsz, kutatsz
Sorsod az:
Találd meg önmagad

Az éden bölcsőjében
Benned a rejtett világot
Ringatta az ősi szél
Benned van minden
Ami a világba belefér"

Zsiga Lajos: mikor megfordul…

mikor megfordul
a szél
szembe fúj neked
felborzolja hajad
könnyes lesz szemed
nyílnak az ajtók
az úton
előtted,
de lassan. egyenként
becsukódnak
mögötted
amit építettél
várat, kunyhót
lángoló szerelmet
mindent visszakérnek
a múló évek
amit hoztál
magaddal csak
annyit vihetsz el
itt maradnak
a megérintett pillanatok
szavak sóhajok
az élet
szoborrá zsugorodva
amulettként
az emlékek szobáiban
hová lelked
néha visszatérhet
biztatni, az embert
hogy szép az élet

Zsiga Lajos: hiába kiált...

rettegett magányom
hiába kiált
hang meg sem születik
csak egy halk sóhajtás
gondolatok hatványain
vívja a csatát
mint hegedű húrjain
vonón szétfoszló szőrök
húrokon csak a fa csúszkál
nótátlan nótát szül
mire nem táncol
a bús magány
pedig, hogy ölelném
a vidám kacagást
mosoly könnyeiben

révedő félhomály
nem látok rajta át
csak érzem
szárnyai suhogását
zenében imádkoznék
hozzád Istenem
elcsukló hangom
talán meg sem érted
békét szeretnék
békét mindenkinek

Zsiga Lajos: ...mégsem -

itt ülök: mégis léptem halad
kilépve magamból
sétálni viszem magam
zene szól, vagy csak a szél sír
köd fátylába borított arccal
velem sétál a magány itt
a megszökött alkonyatban
botommal kopogtatom
arcát a megkeményedett sárnak
míg avar zizzen a talpam alatt
nem gyújt lámpát a hideg tudat
sarkon fordul, s visszaballag

Zsiga Lajos: kopog az ősz
-részlet-

kopog az ősz az ablakon
magamra nézek
én is ősz vagyok
oly gyorsan elillant ez a nyár
...
lehullnak fákról a levelek
emlékeim avarába süppedek

gyere ülj mellém fáradt őszi szél
érzed a nap sugarát milyen langy
ölel mint két puha szerelmes kéz
bújj ide bátran közel a szívemhez
hallgasd a ritmust, ahogyan ő ver
képzeletben táncra is kelhetnénk
szoríts magadhoz bátran te ne félj

ülök a padon, s hallgatom a zenét
a csend muzsikája szól ki belőlem
lelkem húrjain táncol egy mosoly
az egyezség dala ez az örök békéé
ami így ősz elején bennem honol
megnyugvás a forró meleg nyárért
üzenet a holnapnak, de az még ráér

túl az érés lassan minden véget ér
kopaszok lesznek a fák
üresek az utcák
közeleg a nagy vendég
s tele lesz hóval az egész határ

Zsiga Lajos: Akkor íve volt a napnak...
-részlet-

a lemenő nap
őrizte a csendet
némák voltak a fűzfák
...
akkor íve volt a napnak
reggel szólt a kakas
este pedig a kis harang
délbe ebédeltünk
mert hívott a hang
anyám kiáltotta világgá
hogy dél van

magamban őrzöm
az idő préselt pillanatát
lenyomatát a múltnak
lelkem bársonyos falán
apró kis gyöngyszemek
az életem asztalán
kincseim e koldus világban
emlékeim tesznek gazdaggá
mert volt egy jobb világ
mikor a szeretet ölelt
s a gyermeki szabadság

Zsiga Lajos: kell...

kell mindennap egy szó egy mondat
amiért a sejtek vadul fellázadnak
depressziós romok felett diadalt arat
legyen a szó... az élet...
s a mondat
ma is… holnap is… élni akarsz

Zsiga Lajos: szeretet tüze...
-részlet-

nem számolom
a percet
hisz az idő útja
végtelen
emlékek fűznek össze
veled
mint földet
a tengerek
...
az idő vásznáról hiányzik
a legszebb szín
szemed melege
s a puha kéz
mivel betakartál
ha fáztam
esténként

piros kartonból
kivágott szív
rajta ablakocskák
s odaírva
/Szeretlek Édesanyám/
nem sírok
csak hullnak könnyeim
mint
megáradt patak
feláztatva arcom ráncait
évtizedek
nyikorgós szekeréről
néha visszanézek
ott állsz a ház előtt
s integetsz
szemeid szomorúak
mint téli hajnaloké
de azért hallottalak
néha
vidáman kacagni
szemedből akkor is
kicsordult a könny
letérdelve szeretném
most fáradt kezed
megcsókolni

de a hideg kő
elűzi álmaim
múlhat az idő
de a szeretet tüze
meggyújtja
bennem
az emlékezés
lángvirágjait

Zsiga Lajos: mögötted az úton

ha be tudod fogni
becsület tiszta szelét
s vitorlád ettől dagad
hiába borul be az ég
lelkedben mindig tavasz marad
mögötted az úton
gyémántok bazalt kövek
cirádás felhők könnyes szemek
mint üstökös az égen
feltűnik, s elmegy végleg
utánad is
egy felperzselt út marad
és egy gránit kereszt

hányszor hulltak ősszel a levelek
hányszor temettük a fázós telet
míg végre utolért a tavasz
a feltámadás az örök kezdet
néha fáradt kezünk, ha összeér
már nem lobbannak vad tüzek
mik meggyújtanák a máglyát
hol szerelmünk lángolva égne el
de szemeid felragyognak még
tükrében látom magam
melegség önti el szívem
s én, átölellek két karommal
ringunk, mint nád a szélben
mint madarak a parton
kik párban repülnek
a végtelen hosszú úton
messze- messze már az éj
hegyek felől fúj a szél
fény gyullad az élők ablakán
míg az utcán
a hajnal táncot jár

Zsiga Lajos: Ősz asszonya

Nekem virágot hoz
az őszi szél
Lángot
az éj tüzes szekerén
Háborgó tengerek hullámain
Egy eltévedt érzést
mi szíven talált
Sebzett vadként
felriad a tudat
Ad vagy elvesz
majd a holnap

Beköltözhet-e
lelkem fészkébe
Egy didergő csillag
Mi átmelegítené
öreg napjaimat

s ha mégis oly erős lenne
a tűz
Hogy megperzselné szívem
Ősz asszonya
öledbe hajtanám fejem
Ott álmodnám tovább
minden versem

Zsiga Lajos: bízni kell

bízni kell: benned, benne és bennem
kételyek közt marcangolni lelked
félni rettegni ki veled – ki ellened
mint búza a kövek között őrlődni
míg magadtól is megrettensz
bízni kell: benned, benne és bennem
könyörtelen hitben nem elsüllyedni
a vak képzeletben, odaadni magad
csendben-alázatban rábízni életed
hogy rád bízhassák ők is az életüket
mint fákon a levelek ragaszkodni
egymáshoz egymásért mindörökké
csak bizalommal lehet

Zsiga Lajos: Szeretet

mikor ringattad
bölcsőm
a felhők alatt
szemed fényében
fürdött
az alkonyat

engem ölelt
a múlt
és a pillanat
szemedben égett
az esti tűz

elfáradt tested
átölelte
a félhomály
lefeküdtél
s talán
aludtál

könnyek ragyogtak
szemed sarkán
a hajnal
így talált rád
édesanyám

hogy tudnálak
szeretni
most
ennyi év után
ráncos arcodra
csókolnám
a szeretet
bársony bíborát

Zsiga Lajos: ...pajkos álmok

szememben
kergetőznek
az álmok,
mint csintalan
pajkos gyermekek.
a távolabbi is közel
szalad, hogy
megcsókolhassa
lelkemet.

hajóhintán hintáznak,
néha
átpördülve teljesen,
s a végén
megszédülve,
térdre esnek
bocsánat kérően
előttem.
s átölelnek, mint
egymást
féltő, szerelmesek.

izzadt testükkel
homlokomra
kiülnek,
s onnét nézik
ahogy az éj kullog
a kertek alatt - el -.
kit: az álmukból
riadt kutyák
üvöltve kergetnek,
túl-túl
a hegyeken.

aztán
csónakba szállnak
nagy keservesen,
egy
verejtékcseppel
homlokomról-
halántékomra
eveznek.
s ott felissza őket

a kispárnám,
miközben
odakinn a hajnal,
dereng.

Zsiga Lajos: Az utolsó dal

egy utolsó dalt hadd játsszak el néked
mintha testem hegedű lenne
lelkem húrjain fagyos kezével
a vonót az élet rongyossá tépi széjjel
de még megfeszítem leengedett húrjaim
még a nagy szimfóniát el kell játszani
felverni a világ csendjét
mert egy költőnek meg kellett halni

egy utolsó dalt hadd játsszak el néked
hol a hegedű mellett angyalok énekelnek
dúdol a kórus mint hullámok a partra érve
fáradtan de újra meg újra visszatérve
nem sercen papíron a toll minden elfogyott
az idő meg sem torpan csak tovább oson
mikor lázad az a rengeteg gondolat
a tintával leírt fehér papíron

egy utolsó dalt hadd játsszak el néked
azt mikor a szavak lágyan táncra kértek
repítve egekbe túl a világon a végtelenbe
azt mikor öledbe rejtették könnyes arcukat
a világért sírtak de nem hallotta senki hangjukat
árvák lettek verseid ők is mint jó magad
ne várjatok a szélre mi majd magával ragad
ezernyi verset fúj a szél s lehullnak ők is
mint ősszel az elszáradt falevél

Zsiga Lajos: Minden túl

Zsiga Lajos: ne higgyétek

embernek születtem
e vad világba
hittem a csendben
a valóságban
a múló évek
felettem
óriássá nőttek
harmincnégy millió perc
száguldva rohant el
hol megsebezve
hol árván becsületben

nem ringattak
hazug álmok
mert még most is
a talpamon állok
nem hajlik gerincem
csak Te előtted
Istenem

ne higgyétek, hogy a szív
jégben fagyva is él
ott bent tűz ég
a szó, mint finomacél
karcolja kedvére
lelkünkbe a bűn nevét

mikor még csak sírsz
tudatlanul
megnyugszol, ha
végigsimít egy puha kéz
ártatlan
minden szenvedés

miért kegyetlen ez a világ
hisz mindenkit
meleg szív fűt
vagy csak én hiszem
hogy engem szeretett anyám
s mindenki más
megveti saját magzatát

NEM

ölelés hiányzik
az egymásba karolás
megyünk az úton, mint
csuklyás szerzetesek
magunkba imádkozunk
mert a világunk
egyszemélyes lett
nyissátok ki, nyissátok ki
végre a szíveteket